magduandpeter | e-blogi.pl
magduandpeter
WYSPA POŁUDNIOWA: WINNICE W MALBOROUGH @ 2011-02-26 11:29

Podróż samochodem to luksus. W porównaniu z ostatnimi miesi±cami, kiedy to w pełni zależeli¶my od spóĽniaj±cych się autobusów i poci±gów oraz ludzi, którzy chcieli b±dĽ nie chcieli wzi±ć nas na stopa, jeżdżenie samochodem wydaje się nam niesamowit± wygod±. Poruszamy się szybko, zatrzymujemy, gdzie i kiedy mamy na to ochotę i, co równie ważne, zawsze mamy miejsce do spania, z czego też często korzystamy. Jest to bardzo przydatna opcja w Nowej Zelandii, bo, co tu dużo mówić, kraj do najtańszych nie należy. Ceny w wielu wypadkach s± podobne do tych w Polsce, tyle że w dolarach, czyli trzeba je pomnożyć przez niemal 2,5. Dlatego na prawdziwe łóżko pozwalamy sobie co trzeci±-czwart± noc, resztę spędzamy na polach kempingowych, ¶pi±c na rozłożonych siedzeniach. Z naszego na-wszelki-wypadek-namiotu zrezygnowali¶my po pierwszej próbie. Samochód jest zwyczajnie wygodniejszy.

Zwiedzanie Nowej Zelandii jest łatwe i wygodne nie tylko dlatego, że mamy samochód, ale też dlatego, że drogi s± dobre i odpowiednio oznakowane, mapy dokładne, a ludzie rozumiej± nasze pytania i maj± tę umiejętno¶ć, której brakuje Azjatom - potrafi± wskazywać drogę. Jednym słowem, wynajęcie samochodu było słuszn± decyzj±.
Naszym pierwszym postojem na Wyspie Południowej było położone w regionie Malborough miasteczko Blenheim. Malborough to największy i najpopularniejszy region winny Nowej Zelandii znany głównie z białych win, w¶ród których króluje Sauvignon Blanc, zaraz za którym plasuj± się Pinot Noir oraz Chardonnay.

Degustacji win po¶więcili¶my cały dzień. Odwiedzili¶my kolejno cztery winiarnie: Bladen, Frammingham, Gibson Bridge oraz Spy Valley, z których ta ostatnia, choć najmniej klimatyczna, jest naszym zdaniem najbardziej godna polecenia. Nazwa winiarni wywodzi się od potocznej nazwy doliny, w której jest ona położona, która to z kolei została tak ochrzczona przez miejscowych ze względu na znajduj±c± się tam wielk± amerykańsk± bazę militarn±.

Drugie miejsce naszym zdaniem należy się Frammingham. Na ostatnim umie¶ciliby¶my Gibson Bridge, która być może jako¶ci± win nie dorównuje s±siadom, jest za to najmniejsz± i najsympatyczniejsz± z winiarni, które mieli¶my okazję odwiedzić.

Produkcja wina w Nowej Zelandii na większ± skalę rozpoczęła się niecałe trzydzie¶ci lat temu i to wła¶nie Malborugh był regionem, który j± zapocz±tkował. Dzi¶ w samym tylko Malborough można spróbować win z kilkuset winiarni. Niektórzy twierdz± wręcz, że najlepsze Sauvignon Blanc na ¶wiecie pochodzi wła¶nie st±d. Kwestia gustu, z cał± pewno¶ci± jednak w okolicach Blenheim można znaleĽć bardzo dobre wina i miło spędzić czas.
Komentuj [0]


WSZYSTKO W PORZˇDKU @ 2011-02-22 08:43

W zwi±zku z dzisiejszym trzęsieniem ziemi w Christchurch - z nami wszystko w porz±dku. Wyjechali¶my z miasta dwa dni temu.
Komentuj [0]


NOWA ZELANDIA: WYSPA PÓŁNOCA, PODEJ¦CIE PIERWSZE @ 2011-02-17 23:13

Wyl±dowali¶my w Auckland. Na cał± Now± Zelandię mamy około trzech tygodni. Niewiele, państwowy transport jest koszmarnie drogi, zrobili¶my więc to, co robi większo¶ć przyjeżdżaj±cych do Nowej Zelandii - wynajęli¶my samochód. My¶leli¶my o vanie, ale po długich kalkulacjach wyszło nam, że się nie opłaca. Mamy w końcu namiot, w Nowej Zelandii istnieje budżetowa baza noclegowa, wci±ż jest CS (z czego skorzystali¶my już w Auckland ¶pi±c u Anthony'ego), no i od jednej firmy dostali¶my dobr± ofertę. Zamiast jednego samochodu wynajęli nam dwa różne: jeden na Wyspę Południow±, drugi na Północn±, przy czym cenowo policzyli nam jak za wynajem jednego samochodu powyżej piętnastu dni. Tym samym uniknęli¶my płacenia za transport samochodu pomiędzy wyspami, co oznacza, że jeste¶my jakie¶ dwie¶cie dolarów do przodu.

Pierwszym naszym kontaktem z Nowozelandczykami była kontrola graniczna. S± bardziej restrykcyjni niż Australijczycy. Dziesięć razy sprawdzili¶my, czy na pewno nie mamy żadnego jedzenia, czego¶ zrobionego z drewna, muszli etc. Za niezadeklarowanie najdrobniejszej rzeczy groż± bardzo wysokie kary. Musieli¶my też wypakować cały sprzęt do biwakowania. W pokoju na zapleczu wytrzepano nasz nieużywany od wrze¶nia namiot i umyto nam buty trekingowe (za co serdecznie dziękujemy), żeby upewnić się, że nie wnosimy do Nowej Zelandii żadnych bakterii, nasion, zdechłych owadów itd.

Po trzech nocach w Auckland ruszyli¶my na południe. Wyjazd opóĽnił się nieznacznie, bo człowiek, który wynajmował samochód przed nami, wyjeżdżaj±c z salonu wjechał prosto w autobus. Nic się nikomu nie stało, samochód ledwie zadrapany, ale obsługa musiała ponownie zaj±ć się poprzednim klientem.

Na pierwszy postój Peter wybrał Wakatane. Miał być to prezent walentynkowy dla mnie: pływanie z delfinami, fokami i, przy odrobinie szczę¶cia, z wielorybami. Szczę¶cia mięli¶my raczej mało. Wielorybów nie ma tu wielu, przepływaj± tędy jedynie od czasu do czasu i nie udało nam się zobaczyć żadnego. W miejscu, gdzie zazwyczaj można pobawić się z fokami, fale tego dnia były zbyt silne i fokom nie chciało się wypływać, więc mogli¶my jedynie obejrzeć je z łódki i to z pewnej odległo¶ci. Nie szkodzi, spotkamy je jeszcze na Wyspie Południowej. Delfinów były za to setki. Trafili¶my na ich okres godowy, czego my by¶my pewnie nie rozpoznali po ich zachowaniu, ale nasz przewodnik twierdził, że jeste¶my ¶wiadkami prawdziwej orgii.

Woda w oceanie miała (podobno) 22 stopnie. My w piankach trzę¶li¶my się z zimna. Już w Auckland zauważyli¶my, że to nie tropiki. Pogoda przypomina wrzesień w Polsce. Za dnia i w słońcu jest bardzo miło, ale w nocy (przynajmniej nam) potrzebna jest kurtka i długie spodnie. Chyba rozpie¶ciły nas za bardzo tropikalne plaże.
Po drodze do Turangi, w której to spędzili¶my kolejn± noc, zatrzymali¶my się w Rotorua, gdzie w parku Kuriau można obejrzeć gor±ce Ľródła błotne. Nowa Zelandia położona jest na wyspach wulkanicznych, zapach siarki jest bardzo charakterystyczny dla tego kraju.

Ostatnim miejscem, jakie tym razem odwiedzili¶my na Wyspie Północnej, było Wellington. Zatrzymali¶my się u znajomego, Roberto, rumuńskiego artysty, z którym Peter pracował w Warszawie. Wellington, stolica Nowej Zelandii, ma 400 000 mieszkańców. Centrum miasta jest malutkie, a czę¶ci mieszkalne rozci±gnięte s± po okolicznych wzgórzach. Podobnie jak w Auckland, wszyscy chc± mieszkać w domach na obrzeżach, a nie w mieszkaniach, przez co miasta zajmuj± nieproporcjonalnie duże powierzchnie w porównaniu z liczb± zamieszkuj±cych je ludzi.

Samo Wellington jest miłym, zadbanym miastem, co nie było dla nas niespodziank±, bo wszystko, co do tej pory widzieli¶my w tym kraju, było miłe i zadbane. Ludzie s± otwarci i bezporoblemowi. Wydaje się, że każdy zawód jest tu traktowany z szacunkiem i opłacany sensownie, dzięki czemu wszyscy, ł±cznie z kontrolerami biletów i sprzedawcami, s± zadowoleni, u¶miechnięci i bardzo pomocni. Czasami tr±ci to sztuczno¶ci±, ale w granicach rozs±dku.

Na razie zostawiamy Wyspę Północn±. Mamy jeszcze w zwi±zku z ni± plany, dlatego wrócimy do niej za dziesięć dni, które mamy zamiar spędzić na Wyspie Poludniowej.
Komentuj [0]


NURKOWANIE I WIECZÓR W 'OHOLEI @ 2011-02-17 07:33

Gdybym pisała przewodnik po Tongatapu, te wła¶nie dwie rzeczy – nurkowanie i wieczór w 'Oholei – znalazłyby się w nim jako główne atrakcje wyspy.

Na nurkowanie przy wyspach Tonga najlepiej wybrać się w czasie, na który my nie trafili¶my, to znaczy pomiędzy czerwcem a listopadem. W pobliże królestwa w ci±gu tych kilku miesięcy przypływaj± wieloryby i wiele agencji oferuje programy w stylu "pływanie z wielorybami". Poza sezonem nurkować oczywi¶cie wci±ż warto, przez cały rok rafa jest pełna życia. Ciężej jest za to znaleĽć otwarte centrum nurkowe. W czasie naszego pobytu jedynym otwartym miejscem było Deep Blue - firma, której wła¶ciciele do¶ć nietypowo nie s± ani Anglikami, ani Holendrami, ani Niemcami, ani nawet Nowozelandczykami, ale Tongijczykami. Popłynięcie z miejscowymi jest ciekawym do¶wiadczeniem, choć w porównaniu z zachodnimi centrami jako¶ć usług niest nieco niższa.

Na Tonga, podobnie jak i w Azji, ludzie w ogóle nie bardzo licz± się z jako¶ci±. Jako¶ć (tak jak i na przykład prywatno¶ć) jest pojęciem europejskim, tu zupełnie obcym i jakby niepotrzebnym. Ubranie to ubranie, jedzenie to jedzenie i nie ważne, że jedno jest plastikowe, a drugie nafaszerowane chemi±. Tongijczycy lubi± je¶ć i jedz± byle co, byle jak, byle więcej, w czym pomagaj± im chińskie sklepy z tanimi produktami. Dlatego też niemal każdy dorosły mieszkaniec Tonga ma kilkadziesi±t kilo nadwagi. Wielka szkoda, bo s± to piękni ludzie, wysocy i muskularni, przy niewielkim wysiłku staj± się w chodz±cymi rzeĽbami. Ale im wszystko jedno. Bardziej zainteresowane tym faktem s± reprezentacje narodowe Australii i Nowej Zelandii w rugby, które spo¶ród ex-wyspiarzy rekrutuj± spor± czę¶ć swojej kadry.

Wieczór w 'Oholei składa się z dwóch głównych czę¶ci: z kolacji, do której przygrywa lokalna kapela oraz z przedstawienia w Hine Cave. Jedzenie podawane jest w formie bufetu, w kórego skład wchodz± typowe tongijskie potrawy, jakich ciężko jest spróbować gdzie indziej. Przed otwarciem bufetu cała obsługa zbiera się na scenie i pie¶ni± oraz modlitw± dziękuje Jezusowi za jedzenie i łaski, a także prosi o błogosławieństwo dla klientów. W podoby sposób kończy się też cały wieczór.

Po kolacji przechodzi się do jaskini, gdzie odbywa się reszta programu – około półtoragodzinny pokaz tongijskich tradycyjnych tańców zakończony fireshow. Wieczór prowadzi wła¶ciciel 'Oholei, komik z urodzenia. Męskie tańce s± energiczne i żywiołowe, ogl±da się je z przyjemno¶ci±. Tańce kobiet za to nie bardzo przypadły mi do gustu. Nie ma w nich odrobiny rado¶ci, jest tylko wyraĽny społeczny nakaz bycia delikatn± i skromn±. Większo¶ć z tych tańców polegała na staniu na ugiętych nogach i poruszaniu dłońmi w takt muzyki. Nie spodobał mi się też zwyczaj upychania tancerkom dolarów za sukienki (z braku innego słowa nazwijmy to sukienkami), choć one same prawdopodobnie cieszyły się z pieniędzy.

Na Tonga przyjeżdża się głównie dla plaż. Poza wyżej wymienionymi, nie ma tu wielu atrakcji. Trudno przynajmniej w czę¶ci nie zgodzić się z opini± samych mieszkańców, że Tonga to najnudniejsze miejsce na ¶wiecie.
Komentuj [0]


Gili Air @ 2011-02-12 14:39

Egy sziget ahol nem zúgnak motorok

Egy kevés séta és enyhe alkudozás után találunk szállást, persze nem a Hiltonban (na jó, ilyen nem is létezik a szigeten), majd hamarosan azt is felfedezzük, hogy mit értett a tulaj „normal water” alatt, mert első zuhanyzásunk alkalmával kiderül, hogy a csapból sós víz folyik. Érdekes, bár a harmadik nap után azért már várjuk, hogy szerintünk „normal water”-ben zuhanyozzunk le. De ne szaladjunk ennyire előre. Gili Air-en nincs benzinnel hajtott közlekedési eszköz (a kikötőben horgonyzó hajók nem számítanak szárazföldi járműveknek), de a kikötőben több kocsis is ajánlkozik, hogy szívesen elvisz minket. Mi inkább sétálunk, és a már említett helyen kötünk ki. A sziget maga egyébként a három Gili (Trawangan és Meno a másik kettő) közül a legkisebb, kényelmes tempóban egy óra alatt körbe lehet járni. Trawangan a buli sziegete, itt több mint száz szálláshely van, Meno viszont még Airnél is csendesebb, nászúton lévők kedvelik. A mi szigetünkön egészséges egyensúlyban van a szórakozás és a pihenés, a keleti parton fekszik az éttermek, kávézók, búváriskolák és szállások nagy része. Többször mi is itt vacsorázunk, az ételek igazán fenségesek. A part mentén fekvő kis étkezdék előtt asztalokra vannak kitéve a különféle tengeri halak, rákok, tintahalak amiből az ember kiválasztja amit enni szeretne. Nagyjából fél óra várakozás után megérkezik a grillezett finomság sült krumplival vagy rizzsel, salátával és finom, fokhagymás vagy gyömbéres szósszal. Szigeti napjaink során többféle halat is kipróbálunk (a rákot Magdus miatt hanyagoljuk, sőt a halakat is kizárólag én választom ki és fej nélküli felszolgálást kérek). Magdus két és fél napot búvárkodással tölt, mert a Nyíltvízi Tanfolyam után a Mesterfokozatú képzést is elvégzi. Ez öt merülésből áll, amelyek között egy éjszakai is van (kicsit félelmetesen hangzik, de Magdus nagyon bátor és ez sem okoz neki gondot). A tengerpart szép, első nap az éjszakai vihar után sétálom körbe a szigetet és rengeteg kagylót és csigát gyűjtök útközben. A part legnagyobb része teljesen elhagyatott, akár meztelenül is lehetne fürdőzni, de azért ezt most kihagyom. Az itt élők hivatalosan muzulmánok, de ennek a vallásnak a szigorú követelményei valahogy nem illenek az itteni (általában az indonéz) emberekhez. Természetük alapján inkább a karib-tengeri szigetlakókhoz hasonlítanak a helyiek barna bőrükkel, gitárjaikkal és hallucinációkat okozó gombáikkal valamint marihuánás cigarettáikkal együtt. Egyik este koncertre megyünk a Mirage Kávézóba, ahol helyiek játszanak gitáron, dobon valamit énekelnek. Az előadásba útközben bekapcsolódik két szőke (egy lány és egy fiú, talán svédek vagy hollandok), előbbi szaxofonozik, utóbbi trombitál. Nagyon jól illenek a laza előadásba, persze nagy sikerük is van. Magdusnak jól sikerül a tanfolyam (bár itt nincsenek írott vizsgák mint a korábbi esetében), majd még együtt is megnézzük a part mentén búvárszemüvegen keresztül a sok színes halat. A korallzátony szó szerint a part mellett húzódik és az ott élő állatok – például a szivárvány színeiben pompázó papagájhal – nagyon szépek. A három nap és négy éjszaka hamar eltelik, eljön az utolsó nap amit Ázsiában töltünk, persze utazással. Este megy csak a gépünk Ausztráliába, de már hajnali fél nyolckor a kikötő felé vesszük az irányt, mert az utak rosszak, a komp pedig kiszámíthatatlan. Lombokra érve elfogadjuk egy ”utazási tanácsadó” ajánlatát (ez esetben tényleg korrekt), majd busszal megyünk a kikötőig ahonnan a komp megy. Sok időnk van még bőven elérjük a következő járatot (ez maga egy tanulmány, a hajó indulás előtt megtelik árusokkal akik a különféle ételektől kezdve játékokon és ruhákon keresztül a műanyag kacatokig mindent árulnak. Ennél nagyobb választék tényleg csak a kínai vonatokon volt. Vagy egy órát várunk mire végre elindulunk, ami még mindig beleférne, de a komp három óra helyett hat alatt ér Balira, így kezd szűkössé válni az idő a gép indulásáig. Az utazási iroda tulajdonosa szerencsére korrekt (holland felesége van és gyakran jár Európába, de lehet, hogy ennek semmi köze nincs a viselkedéséhez) és saját autóján visz el a reptérig (bár a segédje, aki nem ilyen világlátott, próbál bűntudatot kelteni bennünk azzal, hogy a főnök a saját pénzén így meg úgy). Végül megérkezünk, még vacsorázni is van időnk, mogorván befizetjük a reptéradót (Indonéziában mindenütt így van, felszállás előtt fizetni kell) majd közel hat hónapnyi utazgatás után búcsút intünk Ázsiának.
Komentuj [0]


Bali @ 2011-02-12 14:39

Soha nem gondoltam volna… én Balin? Áááá, oda csak a gazdagok mennek, a milliomosok, akiknek jachtjuk van, ahol mindig süt a nap, fehér a homok, kék a tenger és az ember egész nap tengeri rákokat eszik és koktélokat iszik két szörflecke között. Mint kiderült, ez nem egészen így van. Az Indonéziába utazók nyolcvan százaléka csak Balit látogatja meg, talán nem teljesen ok nélkül. A szigeten mindenki megtalálja a számítását. Található itt szoba, hideg vizes zuhannyal és szabadtéri vécével 1000 forintért, de lehet luxusvillát is bérelni harmincfős személyzettel, ami közel egymilliót kóstál naponta. Denpasartól – a fővárostól – délnyugatra található Kuta, Legian és Seminyak, ahol minden adott a bulizáshoz. Kávézók, éttermek, klubok, diszkók sorakoznak végig a parton és a szigorú törvények ellenére (hosszú börtönbüntetés fogyasztásért, halálbüntetés terjesztésért) bármilyen drogot meg lehet kapni. Ugyancsak itt találhatóak a szörfözésre legalkalmasabb helyek, főleg kezdők számára, valamint búvárkodásra is jó lehetőség kínálkozik. A sziget északi részén van Lovina, ahol a fekete homokos tengerpart a pihenni vágyóknak nyújt erre lehetőséget. De van a szigeten vulkán, esőerdő, nemzeti park közel húszezer templom és megszámlálhatatlan helyi szokás, tánc, masszázs és rengeteg egyéb érdekesség, szóval az utazó soha nem fogy ki a látnivalókból.
A legtöbb ember repülővel érkezik Balira, mi azonban Jáváról kompoztunk át. Ketapangból éjjel-nappal, negyed óránként indulnak hajók Balira, az út 30-60 perc, attól függően, hogy mennyit kell várni a ki és beszállásra. A jegy (2011 januárjában) 6000 rúpiába került, de csak a hivatalos jegykiadónál, amelytől persze ”kedves” helyiek megpróbálják a gyanútlan utazót eltéríteni. Balin sem erőssége az embereknek az igazmondás, de emiatt nem kell megharagudni rájuk, mert ez egy játék, amit ők egész életükben így játszottak. No persze azért ez a kis móka egy idő után már fárasztó, de egész jól bele lehet jönni. A komp Gilimanukban köt ki, ami a sziget nyugati csücskében van, a Nyugat Bali Nemzeti Park mellett. A parkban remek búvárkodási lehetőségek vannak, valamint lehet kirándulni az esőerdőben, de mindezt csak helyi vezetővel.
Mi másnap Ubudnak vesszük az irányt. Sajnos a bőrszín megint problémákat okoz, mivel fehér létünkre nem vagyunk hajlandóak (sokkal) többet fizetni (mikor 150000-et kérnek 16000 helyett, az túlzás) mint a helyiek, de egy átszállással (és sok alkudozással) eljutunk Ubudba, ami Bali kulturális központja. Itt tartják a legtöbb hagyományos táncelőadást, valamint a városkában festményeket, faragott szobrokat és általában műtárgyakat lehet kapni. Egyébként rengeteg itt a turista, még így a holtszezonban is, de jól tesszük, hogy fél órával korábban érkezünk a táncelőadásra, mert a jobb helyek így is gyorsan megtelnek. Mi egy szőnyegen ülünk le az első sorban, közvetlen a szabadtéri színpad előtt, amely az ubudi palota kertjében van. A darab négy részből áll. Egy rövid instrumentális felvezetés után egy táncosnő jelenik meg, majd pár perc múlva még kettő, akik egy szerelmi háromszög eseményeit adják elő. Ezután a Barong – avagy oroszlántánc – következik, amelyet két férfi ad elő, egy nagy oroszlánjelmezbe öltözve. Ez a tánc a jó és a gonosz küzdelméről szól és egy majom is szerepel benne. Az utolsó darab a Legong Keraton, amely több részből áll. A történet a következő: két testvér (sebezhetetlen istenek) elhatározzák, hogy meghódítják a mennyországot. A mennyben erre a többi isten gyűlést tart és elküldenek egy gyönyörű nimfát egy csapat nővel együtt, hogy hódítsák meg a testvérek szívét és keltsenek ellentétet közöttük mialatt azok meditálnak. Sikerül is elcsavarni a két fivér szolgáinak a fejét, de a testvérek tovább meditálnak, mire közbelép a főnimfa, akibe mindkét fickó szerelmes lesz. Harcba szállnak a nőért, majd annyira kifárasztják egymást, hogy elmegy a kedvük attól, hogy megtámadják a mennyországot. Arról nincs szó, hogy mi lesz, ha kialusszák magukat. Érdemes megnézni egy ilyen előadást, de figyelni kell, mert a tánccsoportok tudása nagyon változó, bár ez csak néhány alkalom után tűnik fel a laikus számára.
Ami egész Indonéziában igaz, nincs másképp Balin sem: az utazás rengeteg időt vesz igénybe (már legalábbis ha az ember nem akar két és félszeres pénzt fizetni). Az úti cél Gili Air, a Gili szigetcsoport legkisebb tagja. Légvonalban talán százötven kilométer a távolság, de reggel hétkor indulunk és este hat körül érkezünk meg. Busz – komp – busz – kishajó a sorrend, miközben látunk esőerdőt, háromezer méter magas hegyet és sok kis majmot az út mellett. Útközben persze még megpróbálnak rábeszélni minket arra, hogy vegyük meg a visszaútra szóló jegyeket, de mostanra már gyorsan felismerjük, ha valaki csak azért kérdezi meg a nevünket és azt, hogy honnan jöttünk illetve hová megyünk, hogy felmérje, mit tud eladni nekünk. A legjobb taktika minél kevesebb információt szolgáltatni, és azt mondani, hogy még nem tudjuk, hogy mik a terveink. Így általában gyorsan békén hagynak, de például végighallgattuk, ahogy a mögöttünk levő belga párnak a fazon eladott egy utat (bőven áron felül), persze úgy állítva be a dolgot, mintha mennyit köszönhetnének neki. Más kontinens, más mentalitás. Az európai ember alapjában véve nincs hozzászokva a hazugsághoz, ráadásul sokan azt képzelik, hogy az ázsiai emberek mennyire tiszták és nem számítanak nekik az anyagi dolgok, így aztán még jobban hisz az ittenieknek mint egy fehérnek. Az emberek többsége biztos itt is őszinte (bár Baliról olvastuk, hogy a helyieknek még egymás között sem erősségük az igazmondás, pláne külföldiekkel szemben), amit viszont sokan kihasználnak. No, de sebaj, megérkeztünk Gili Airre.
Komentuj [0]


Bromo és Ijen @ 2011-02-12 14:38

Vulkáni csodák Nyugat-Jáván

Két vulkán, két hosszú nap, két hatalmas élmény. Mint mindig Indonéziában, hosszabb utazás egy tejes napot vesz igénybe. Na nem kell itt ezer kilométerre vagy annál többre gondolni, a világnak ezen a részén már 250 kilométer is nagy távolságnak számít. Reggel indulunk Yogyakartából egy holland pár társaságában, útközben megpróbálják velünk eljátszani a szokásos szervezett utas trükkök egyikét (a puszta közepén egy helyi viszonylatban nagyon drága étteremnél állunk csak meg), de ez most nem működik, mert az út túloldalán találunk egy kis viskót ahol ötödannyiért kapjuk meg ugyanazt az ételt. A Probolinggo nevű faluban cserélünk buszt alkonyatkor és ”hála” egy defektnek jóval sötétedés után érkezünk meg egy teljesen kihalt szállodába. A szoba nem rossz, még meleg víz is van, vacsorát is kapunk, de aludni ne sokat tudunk, mert még napfelkelte előtt indulunk a vulkánhoz. Egy órát kocsikázunk a Cemoro Lawang nevű, Tengger népcsoport által lakott kis faluig. Az út felétől kezdve finom vulkáni hamu borítja az utat, nem véletlenül vannak tehát zárva a vendéglátóhelyek Cemoro Lawangban: a vulkán néhány héttel érkezésünk előtt tört ki, igaz ”csak” hamut szórt szét több kilométeres körzetben. Az utolsó szakaszt aztán gyalog tesszük meg (bár lehet lovat bérelni a helyiektől, mi nem élünk ezzel a lehetőséggel). A feljáró is hamuval van beborítva, ugyanúgy, mint a környék növényzete és épületei. A látvány a kilátópontból lenyűgöző. Holdbéli táj, füstölgő kráter, napfelkelte és a Poten hindu templom a hegyek lábánál. Nincs főszezon, ezért nem sok látogató van rajtunk kívül, azt viszont sajnáljuk, hogy a közelmúlt vulkánkitörése miatt nem lehet lesétálni a templomig. Érdekes túra volna, no de majd legközelebb. Séta után újra kocsikázunk, vissza Probolinggóba, rövid szünet (és ebéd) után egy másik buszba ülünk át, majd irány Ijen, Jáva talán második legismertebb vulkánja (hiába, mostanában turisztikus helyeket látogatunk). A nap megint kocsikázással telik, az éttermes trükköt nem játsszák el megint (legalábbis napközben nem) és alkonyatkor már el is érjük az újabb vendégházat, ami az Ijen vulkán közelében fekszik. A szoba itt nem a legjobb, de van medence, sőt egy kisebb fürdő is, amibe termálvíz folyik. Ezt ki is használjuk, vacsorát pedig a faluban találunk egy kis boltban ami lényegében az ott lakó család hálószobája is. Étkezés a szállodában? Persze lehetséges, de csak egyféle menü van, az pedig igen drága. Eddig Mi-Éttermes Trükk 2:0. Alvás? Pár óra megint jut, de az nem éppen világos, hogy miért kell minden vulkánt hajnalban megnézni. Mindegy, reggel még a túravezetőnk be akarja velünk fizettetni a parkbelépőt (áron felül), de mi csak a hivatalos (már amennyire) parkőri irodában vagyunk hajlandóak elővenni a pénztárcánkat, persze nem is kerül annyiba a jegy itt mint amennyi reggel lett volna. A kráterig vagy másfél órát kell sétálnunk, útközben nagy, üres kosarakat cipelő helyiek mennek el mellettünk, szembe pedig ugyan ilyen kosarakkal érkeznek emberek, megrakva hatalmas kéntömbökkel. Állításuk szerint egyszerre nyolcvan kilót hoznak le (ez azért soknak tűnik, de a fele is bőven elég) és napjában kétszer fordulnak. Itt is kialakult már az a gyakorlat, hogy csak pénzért lehet a munkásokról fényképet készíteni, ami nem is annyira a pénz, hanem inkább a mesterséges pózolás miatt gond. Azért sikerül néhány jó képet készíteni, főleg a kráter tetején ami valóban remek látvány. A kénes tóból sárgás gomolyagok törnek fel amelyek kirakódnak a környező sziklákra és kenyeret adnak az itteni lakosoknak, hozzá kell tenni, hogy az egészségük rovására. A séta lefelé már kellemesebb, egy teát is megiszunk a parkoló büféjében (csak később jövünk rá, hogy egyikünk sem fizetett, de egy ingyentea azért talán belefér), majd megint kocsiba ülünk, hogy meg se álljunk a tengerpartig. Útközben még egy kávéültetvény mellett is megállunk (nagyon érdekes, soha nem láttam még, hogy néz ki egy kávébokor), majd alig két óra kanyargás (de jó, hogy már van hányinger elleni tablettánk) után megérkezünk a komphoz ami Balira visz majd át minket. Elhagyjuk Jávát is, a tizenhétezer indonéz sziget legnépesebb tagját.
Komentuj [0]


Yogyakarta és Borobudur @ 2011-02-12 14:37

Szilveszter a legnagyobb buddhista templom tövében

Hajnalban ér be a vonatunk Yogyakartába, amely az indonéz kultúra, művészet és történelem fellegvára, valamint az ország egyik Különleges Kerületének központja is. Az első ember a szultán, akit ugyan a jakartai kormányzat megpróbált a közelmúltban elmozdítani, de az éppen esedékes választáson az uralkodó elsöprő győzelmet aratott. Nem igazán szeretek sötétben megérkezni sehová, de hamar kiderül, hogy nem kell aggódni, mert egy segítőkész helyi elkísér minket a belvárosi részre, ahol a szálláshelyek többsége található. A legtöbb helyen kint van a ”Megtelt” tábla, hiába, az év utolsó napja van, sokan mennek ilyenkor néhány napos útra és Yogyakarta Jáva szigetének legnépszerűbb városai közé tartozik. Végül jobb is, hogy nem találunk egyből szobát, mert fél hatkor indul egy kisbusz Borobudurba, ami az egyik fő látványosság a környéken. Gyorsan fel is iratkozunk a listára, majd elmegyünk reggelizni, mert még jó két óra van az indulásig. Úgy tűnik, hogy itt az utcákon mindig történik valami, egy éjjel-nappali előtt, szőnyegen ülve eszünk zöldséges rizst teával és rántottával, majd hamarosan beülünk a buszba és elindulunk Borobudur irányába. Az út nagyjából egy órán keresztül tart, bár úgy tűnik, hogy a vezető az úton eltöltött idővel fordított arányosságban kapja a fizetését, mert a nem éppen jó minőségű utakon nem nagyon megy nyolcvannál kevesebbel. Végül azért megérkezünk a világ legnagyobb Buddhista épületegyütteséhez, amelyet nem rég nyitottak meg újra a nagyközönség előtt. Történt ugyanis, hogy a Mount Merapi nevű vulkán – amely a távolban magasodik a szenthely mögött – október végén kitört és hamuval szórta tele Borobudurt. Sajnos több száz halálos áldozata is volt ennek a katasztrófának, no nem a templom környékén, hanem azokban a kis falvakban amelyek a vulkán oldalába települtek. A hely – annak ellenére, hogy halálosan fáradtak vagyunk – lenyűgöző, semmivel sem marad el Angkor Wat templomaitól (ráadásul a személyimet elfogadják mint diákigazolványt és még egy kávét is kapunk a belépővel együtt). Több órán keresztül sétálunk a szenthely különböző emeletein (egy kicsit talán piramisjellege van az épületnek) és megcsodáljuk a ködbe vesző esőerdőt ami minden irányban körülveszi Borobudurt, valamint a távolban magasodó vulkánt. Visszafelé még egy kisebb templomnál is megállunk, ahol az épület mellett álló hatalmas fa talán még érdekesebb mint a szenthely. Kora délután érünk vissza Yogyakartába, ahol most még a hajnalinál is telítettebbek a szállások, de végül egy vendégházban akad még egy szoba. Muszáj néhány órát aludnunk, mert nem fogunk tudni még éjfélig sem fennmaradni. Ébredés után irány az utca, kíváncsian várjuk, hogy ünnepel a világ legnagyobb iszlám országának lakossága. Az persze egyből látszik, hogy nem alkoholmámorban. Éjfélig még van idő, így sétálgatunk, nézelődünk, elugrálunk a petárdák és a tűzijátékok elől, majd éjfélkor sört bontunk, boldog új esztendőt kívánunk a körülöttünk levőknek majd elmegyünk meginni egy juss (ejtsd: dzsussz) kávét ami a helyi különlegességek egyike. Erős, durvára őrölt feketekávét leöntenek fatűzön forralt vízzel, majd még ráadásként beledobnak a pohárba egy elszenesedett fadarabot. Érdekes, erős, de hiába minden, mert mire fél óra múlva visszaérünk a központba, az emberek többsége már nincs ott, az élet pedig megy tovább mintha mondjuk április közepe lenne. Eléggé futtában ünneplik itt az új esztendő érkezését. Másnap reggel aztán városnéző körútra indulunk. Yogzakartában (vagy ahogy sok helyi nevezi, egyszerűen Jogjában) is hasonlóan szervezetlen és kaotikus a közlekedés mint bárhol máshol Indonéziában. A járdák tömöttek, főleg parkoló kocsikkal és robogókkal, de legalább lehet lovaskocsit és becakot (biciklis riksa) bérelni. Mi egyelőre inkább a sétát választjuk, megnézzük a császári palotát (Kraton Ngayogyakarta), vagyis azokat a részeit amelyek az ünnepnapon nyitva vannak, majd a meleg és a sok séta okozta fáradtság miatt becakkal megyünk vissza a szállásra (persze rövidebb alkudozást követően). Yogyakartából nem sokat, de talán ennyi idő alatt eleget láttunk. Másnap viszont korán kell majd kelnünk, mert egy kis csoporttal megyünk a Bromo vulkánhoz, azaz több mint tíz óra utazás vár ránk.
Komentuj [0]


TONGA @ 2011-02-11 11:46

Ludzie na Tonga s± masywni. Nawet nie wysocy ani nie grubi, ale wła¶nie masywni. Rozro¶nięci w każd± stronę. Chodz± do tego pozawijani w plecione maty – element tradycyjnego stroju, najczę¶ciej zakładany na noszone tak przez mężczyzn jak i przez kobiety długie spódnice – przez co wygl±daj± jeszcze bardziej masywnie. Czuję się przy nich jak dziecko.

Po drodze na Tonga mieli¶my przymusowy przystanek na Fidżi. Nie planowali¶my zahaczać o tę wyspę, ale innej możliwo¶ci nie było. Ze względu na brak bezpo¶rednich poł±czeń trzeba było spędzić na Fidżi przynajmniej jedn± noc. A skoro tak, to czemu nie skorzystać z okazji i nie obejrzeć sobie kolejnej wyspy? Zostali¶my na dwie noce.

Na lotnisku w Nadi przywitała nas grupa muzyczna w koszulach w kwiaty. Odprawa graniczna trwała niezno¶nie długo, niemało też zajęło nam dostanie się do miasta. Ostatecznie zakwaterowali¶my się w Horizon Guesthouse.
Na Fidżi niewiele się dzieje poza sezonem. Jedyny pełny dzień, jaki mieli¶my do dyspozycji, spędzili¶my spokojnie na kajakach i w za ciepłym nawet jak na mój gust morzu, a następnego dnia o pi±tej rano byli¶my znów na lotnisku. Podróżowanie to kompletny brak rytmu je¶li chodzi o sen.

Tonga jest ostatni± monarchi± na Pacyfiku. Wszystko, co się tu znajduje, należy do króla, obecnie Siaosi Tupou V. Generalnie ludzie lubi± swojego króla, ale, głównie w¶ród młodych, coraz czę¶ciej pojawia się temat zmiany systemu na demokratyczny. W zwi±zku z tym w zeszłym roku po raz pierwszy na Tonga odbyły się wybory: siedemnastu z dwudziestu sze¶ciu członków parlamentu zostało wybranych w demokratycznym głosowaniu. Resztę, tradycyjnie, wyznaczył król wraz z rodzin±. Przez przypadek udało nam się nawet spotkać obecnego premiera i ministra zdrowia. Siedzieli sobie przed naszym guesthousem na wyspie Lifuka. Przyjechali omawiać sprawę odnowienia grobli ł±cz±cej Lifuka z najbliższ± wysp±, Foa, no i zatrzymali się tam gdzie my, czyli w Evaloni, dysponuj±cym sze¶cioma pokojami, tańszym z dwóch guesthouse’ów otwartych w tym czasie na Lifuka. Z okazji przyjazdu premiera rodzina prowadz±ca guesthouse przygotowała specjaln± kolację – pizzę (!). Premier jednak nie był głodny, więc darmowa kolacja dostała się nam.

Wyspa Lifuka, na której spędzili¶my większo¶ć naszego czasu, należy do grupy około sze¶ćdziesięciu wysp o wspólnej nazwie Ha’apai, która z kolei położona jest na północ od Tongatapu, na której wyl±dował nasz samolot. Prom z Tongatapu na Ha’pai kursuje dwa razy w tygodniu. Podróż miała zaj±ć nam sze¶ć godzin. Zamiast o północy jednak, na Lifuka wysiedli¶my o w pół do czwartej. Osoby, która miała na nas czekać, nie było, bo, jak się póĽniej dowiedzieli¶my, prom przypływaj±cy o północy jest zazwyczaj na miejscu o pi±tej, więc Tupou nieco się spóĽniła.

Na Lifuka mieszka jakie¶ 2500 osób i dwa razy tyle ¶wiń. Co trzecim budynkiem na wyspie jest ko¶ciół. Ludno¶ć Tonga jest bardzo religijna. W jaki¶ tajemniczy sposób chrze¶cijaństwo zupełnie opanowało te wyspy. Należy pamiętać o tym wybieraj±c strój (wyj¶cie na ulicę w zbytnio odsłaniaj±cym ciało ubraniu jest wykroczeniem) i planuj±c swój pobyt na wyspach (w niedzielę wszystko ł±cznie z lotniskiem będzie zamknięte). W radiu wiecznie puszczaj± psalmy. Maj± do tego jeden niezbyt przyjemny dla turystów zwyczaj – codziennie o pi±tej rano ze wszystkich ko¶ciołów odzywaj± się dzwony i bij± tyle czasu, aby nie było w±tpliwo¶ci, że wszyscy mieszkańcy zostali obudzeni. Po kilku uderzeniach dzwonów doł±czaj± się do nich ogłupiałe koguty, które nie przestaj± się przekrzykiwać przez przynajmniej dwadzie¶cia kolejnych minut.

Jako że religia jest tak ważnym elementem miejscowej kultury, nie pozostało nam nic innego jak wybrać się do ko¶cioła. Tongijczycy maj± dobry słuch i mocne głosy, a maj±c na wyspie niewiele do roboty, po¶więcaj± sporo czasu na ćwiczenie się w ¶piewaniu pie¶ni religijnych (najchętniej oczywi¶cie o pi±tej nad ranem). Na mszy, na któr± poszli¶my, przed każd± pie¶ni± na ołtarz wychodziła pani dyrygent. Można było odnie¶ć wrażenie, że jest się na koncercie profesjonalnego chóru, a nie na zwykłym zgromadzeniu miejscowej ludno¶ci. Wizyta w jednym z tysi±ca ko¶ciołów powinna być punktem obowi±zkowym programu dla wszystkich odwiedzaj±cych Tonga.

Centrum kulturalnym Lifuka jest Mariner’s Cafe, maj±ca całe pięć stolików jedyna na wyspie kawiarenka, która obecnie jest również jedynym miejscem, gdzie można skorzystać z Internetu. Wła¶cicielk± Mariner’s Cafe jest Magdalena, Polka. Oprócz kawiarenki na wyspie jest pięć sklepów, wszystkie chińskie. Aż nie chciało nam się wierzyć. Taki musi być wła¶nie ich plan. Chińczycy opanuj± ¶wiat poprzez wciskaj±ce się we wszystkie k±ty i mnoż±ce jak grzyby po deszczu sklepy z tandet±.

Na Lifuku Chińczycy nie maj± dużej konkurencji. Dzieje się tak między innymi dlatego, że miejscowej ludno¶ci sklepów otwierać się nie opłaca. Elementem ich kultury jest dzielenie się wszystkim z rodzin± i przyjaciółmi. Wła¶ciciel sklepu powinien zatem dzielić się towarem z krewnymi i znajomymi, a, bior±c pod uwagę rozmiary wyspy, ciężko byłoby mu znaleĽć kogo¶ nienależ±cego do żadnej z tych dwóch grup. Ba, w całej populacji Tongi nie jest łatwo znaleĽć niespokrewnione i zupełnie nieznaj±ce się osoby. Na wszystkich wyspach Królestwa mieszka raptem 106 000 osób.

Na Tonga nie ma rzek. Woda z kranu na Lifuka nie jest wprawdzie tak słona jak na Gili Air, ale też nie nadaje się do spożycia. Ludzie pij± tu deszczówkę. W każdym gospodarstwie (lub w niemal każdym) znajduje się zbiornik na wodę deszczow±. Niektóre z tych zbiorników, ciekawostka, ufundowane s± przez UE. Brak słodkiej wody rekompensuj± nieco ciepłe i czyste wody Pacyfiku. Plaże Tonga s± najpiękniejszymi, jakie do tej pory widzieli¶my. S± też najbardziej opuszczonymi. W ci±gu tygodnia nie spotkali¶my ani jednej osoby na żadnej z plaż, na których byli¶my. Zdajemy sobie sprawę, że to nie sezon, ale wiemy z pewnych Ľródeł, że i podczas sezonu sytuacja nie zmienia się dramatycznie.

Pobyt na Lifuka poza sezonem ma też swoje złe strony. Najbardziej odczuwalne jest to, że ponieważ nie ma turystów, z wyspy zabieraj± się też biali, którzy mieszkaj± tu w sezonie, czyli na przykład wła¶ciciele centrów nurkowych. Nie mieli¶my możliwo¶ci obejrzenia rafy, wypożyczenia kajaków, był problem ze znalezieniem rowerów, nie dostali¶my się na Uleova – s±siedni± wyspę zamieszkan± przez całe sze¶ć osób, na której chcieli¶my spędzić kilka dni. Nie było komu nas zawieĽć ani chociażby pokazać drogi, któr± można przej¶ć przy odpływie. Nawet je¶li poszliby¶my sami – nie było dok±d, bo wszystkie trzy o¶rodki na Uoleva były albo zamknięte, albo w trakcie odbudowy po ostatnim huraganie.

W zwi±zku z wyżej wymienionymi powodami wrócili¶my na Tongatapu dwa dni wcze¶niej niż zakładał to wstępny plan. Wypróbowali¶my tym samym drugi z dwóch istniej±cych sposobów przedostania się pomiędzy Ha’apai a stolic±, mianowicie samolot. Polecieli¶my malutkim uroczym DC3, sze¶ćdziesięciosze¶cioletnim samolotem oferuj±cym miejsca dwudziestu o¶miu pasażerom. DC3 nie ma systemu ci¶nieniowego, zmuszony jest tym samym do niskiego lotu, co pozwala pasażerom podziwiać bajeczne wysepki i piękne rafy. Jednym słowem – rewelacja.
Komentuj [0]


SYDNEY @ 2011-02-05 01:05

Lubię Sydney.

Lubię je głównie za to, że jest uciele¶nieniem mojego wyobrażenia o Australii. Jest zielone, zadbane, europejskie. Ma dobrze zorganizowany transport miejski, tak dzienny jak i nocny, bo i jest tu po co wychodzić w wieczorem z domu. W mie¶cie nie brakuje klubów, barów i kawiarni, codzinnie do wyboru kilka większych imprez kulturalnych. Ludzie s± mili i pomocni, Internet działa normalnie. A podobno w Melbourne jest jeszcze lepiej.

Zadomowienie się w Sydney zajęło mi jak±¶ godzinę. Na czas naszego pobytu przyjęli nas do siebie Kade i Emily – przemiła para, która w paĽdzierniku wybiera się w czteromiesięczn± podróż po Europie i obu Amerykach. Ich mieszkanie, choć kompaktowe, było jednym z najładniejszych, jakie widzieli¶my od wielu miesięcy. Czyste, urz±dzone bardzo praktycznie, wygodne pod każdym względem. Pomimo że spali¶my na dmuchanym materacu w salonie, czuli¶my się u siebie.

Założone w 1788 roku Sydney jest najstarszym i jednocze¶nie największym miastem Australii Choć z wierzchu europejskie, jest ono tak naprawdę mieszank± kultur i ras. Angielski, jakim posługuj± się mieszkańcy, jest zabarwiony wszelkimi akcentami, jakie można sobie wyobrazić. Do tego w¶ród nazw czę¶ci miasta, obok oklepanych okresleń w stylu The Palm Beach, można znaleĽć takie kurioza jak Woolloomooloo.

Po Sydney praktycznie tylko spacerowali¶my. Przeszli¶my się po Harbour Bridge, poszli¶my pod Operę, do Hyde Parku, na Pitt Street, Macquarie Street, pojechali¶my pochodzić po Parku Olimpijskim. W pi±tkowy wieczór wybrali¶my się na koncert, a w sobotni (w dobrze wyposażonej kuchni) przygotowali¶my kolację dla naszych gospodarzy.

Miło było spedzić trochę czasu w mie¶cie z prawdziwego zdarzenia jakim jest Sydney. Kilka tego typu miejsc jeszcze nam się trafi po drodze, a na razie wracamy w nieco bardziej egzotyczne rejony. Kierunek: Tonga.
Komentuj [0]


PORT DOUGLAS i OKOLICE @ 2011-02-05 00:57

Główne atrakcje, jakie ma do zaoferowania Port Douglas, zwi±zane s± nie z samym miastem, ale z otaczaj±c± je przyrod±. Najważniejszym punktem programu dla większo¶ci przyjezdnych jest Wielka Rafa Koralowa. Oprócz niej można tu odwiedzić kilka rezerwatów i parków, wybrać się na spacer po lesie deszczowym a także na mał± wyprawę łódk± na poszukiwanie krokodyli. Postanowli¶my spróbować wszystkiego po trochu.

Pierwsza była rafa. W Port Douglas swoje siedziby ma niezliczona liczba diving shops oferuj±cych nurkowanie i snorkeling. Ceny we wszystkich s± zawrotne, ale być w tym miejscu i nie zobaczyć rafy byłoby grzechem. Najlepszym, co można zrobić, to darować sobie wszelkie rezerwacje i przyj¶ć do portu około 7:30 w dniu, w którym chce się nurkować. Zniżki nie s± może ogromne, ale przy tutejszych stawkach 10-15% to i tak kupa zaoszczędzonych pieniędzy. Centra trzymaj± cały sprzęt sa swoich łodziach, nie ma więc obaw, że czego¶ zabraknie czy że nie będzie odpowiedniego rozmiaru.

Nurkowanie w Port Douglas wygl±da trochę inaczej niż to, do czego zd±żyłam już nieco przywykn±ć. Na rafę wypływaj± luksusowe łodzie wyposażone w łazienki i prysznice z gor±c± wod±. W pokładowych barach serwowane s± posiłki i napoje. Łodzie na raz zabieraj± nie kilku, jak do tej pory, ale kilkudziesięciu klientów, którym specjalnie do tego wyznaczona osoba z załogi robi w ci±gu dnia zdjęcia. Pod koniec dnia sprzedawane s± one za grube pieni±dze.

Moja grupa liczyła w porywach osiem osób (w porywach, bo tylko raz zeszlismy w pełnym składzie). Ze względu na występuj±c± w tych oklicach box jellyfish (po polsku byłaby to chyba kostkomeduza), której poparzenia s± dla człowieka ¶miertelne, nurkuje się w zakrywaj±cych całe ciało kostiumach z lycry. W ci±gu jednego dnia można zej¶ć pod wodę trzy razy. I znowu – jest to najsensowaniejsza opcja. Najdroższ± czę¶ci± imprezy jest samo wypłynięcie na rafę, cena każdego kolejnego nurkowania jest już niemal nieodczuwalna.

Wielka Rafa Koralowa jest piękna, nie ma co do tego w±tpliwo¶ci. Nie mogę jednak powiedzieć, żeby była czym¶ bardziej niesamowitym niż rafy w Tajlandii i Indonezji. Zwierzęta, jakie spotyka się tu najczę¶ciej, zaliczaj± się raczej do małych. Z większych rzeczy natknęli¶my się raz na żółwia i dwa razy na rekiny (ja widziałam tylko pierwszego, drugiego – podobno ogromnego – nie zauważyłam, bo przepłyn±ł mi za plecami, jak próbowałam robić zdjęcie jakiemu¶ błazenkowi).

Do bardzo udanych możemy zaliczyć wyprawę na Daintree River. Popłynęlismy spor± łódk±, na której nie było nikogo oprócz nas i przewodnika. Uroki bycia tu poza sezonem. Większo¶ć czasu przewodnik, ucieszony naszym zainteresowaniem, opowiadał nam o florze, o tym jak miejscowe ro¶liny radz± sobie z filtrowaniem słonej wody (i co by kto nie mówił – jest to fascynuj±ce). Zwierz±t nie widzieli¶my zbyt wielu, ale liczy się nie ilo¶ć, a jako¶ć. Trafił nam się jeden kingfisher i trzy młode krokodyle: jeden roczny, pozostałe dwa około dwuletnie. Do małych krokodyli można podej¶ć dosyć blisko. Dopóki nie dorosn±, większo¶ć swojego czasu spędzaj± udaj±c gałęzie. Taki kamuflaż chroni je przez drapieżnikami. Na młode krokodyle poluj± między innymi żółwie i większe ryby, i to poluj± skutecznie, bo z 50-60 wykluwaj±cych się za jednym razem krokodyli zazwyczaj tylko jeden lub dwa dożywaj± dorosło¶ci.

Godnym polecenia jest także odwiedzenie The Rainforest Habitat Wildlife Sanctuary. Jest to co¶ w stylu parku podzielonego na trzy czę¶ci: las deszczowy, ł±ki oraz mokradła. W każdej czę¶ci mieszkaj± zwierzęta typowe dla danego ¶rodowiska. Ogromnym plusem tego miejsca jest to, że zwierzaki nie s± trzymane za kratami, ale chodz± sobie swobodnie po całym terenie. Można więc do nich podej¶ć, obejrzeć je z bliska, dotkn±ć, a niektóre nawet nakarmić (co ciekawe, kaczki jedz± to samo, co kangury). Jest to rewelacyjne rozwi±zanie, je¶li nie ma się kilku tygodni na samodzielne odkrywanie przyrody. Do tej pory widzieli¶my już wiele typowych australijskich zwierz±t, głównie ptaków, nietoperzy i żab (których rechot w nocy w Shannonvale był tak gło¶ny, że nie mogłam pozbyć się wrażenia, że jestem na meczu piłki nożnej), ale wielu, jak na przykład koali, pewnie w ogóle by¶my nie zobaczyli, gdyby nie The Rainforest Habitat Wildlife Sanctuary.

Dwa słowa o ikonicznych dla Australii zwierzętach: kangurach i koala. W parku dowiedzielismy się, że wszystko to, co brali¶my za kangura, jest w rzeczywisto¶ci kilkoma różnymi gatunkami. Wła¶ciwe kangury to jedynie te największe, mniejsze i sympatyczniejsze z wygl±du to wallaby. Wcze¶niej widzieli¶my tylko jednego wallaby – martwego, koło drogi. Kangurowate s± podobno dużym zagrożeniem dla kierowców. Głupiej± na widok ¶wiateł i rzucaj± się prosto pod koła. Inna sprawa tyczy się jedzenia kangurów. Wydawało mi się, że to mit, a tymczasem kangury trzymane s± w Australii na fermach, jak krowy. Jednego wieczoru (w swoj± czterdziest± rocznicę ¶lubu) Trudie na kolację podała stek z kangura. Było mi tym ciężej, że taki stek musi być krwisty, bo zbytnio usmażone mięso robi się twarde. W smaku jednak był zupełnie niezły, co¶ pomiędzy wołowin± a w±tróbk±.

Koale z kolei s± głupiutkie i uparte. Zdejmiesz takiego z drzewa – zdechnie z głodu, bo nie spróbuje zje¶ć niczego innego. Jeżeli ludzie przychodz± wyr±bywać las, koala się nie przesun±. Będ± siedzieć i dalej udawać plamy ¶wiatła (dlatego każdy koala ma na futrze unikatowy wzór z ja¶niejszych plamek). Przez stulecia żyły sobie bezpiecznie i spokojnie dzięki przystosowaniu do warunków, których nikt inny nie chciał. Bardzo ucierpiały na kontakcie z białym człowiekiem.

W ci±gu kilku zaledwie dni udało nam się obejrzeć większo¶ć tego, co było do obejrzenia w okolicach Port Douglas. Nasz czas w Australii powoli się kończy. Widzieli¶my już australijsk± przyrodę, wsie i mniejsze miasteczka, najwyższy czas na jak±¶ metropolię. Na trzy ostatnie dni w Australii lecimy więc do Sydney.
Komentuj [0]


A Tóba-tó és Samosir Szigete @ 2011-02-05 00:47

Robogóval a régi kráterben

A komp Parapatból indul Tuk-Tukba, ami félsziget a szigeten, azaz Samosir keleti oldalán. A kompút gyönyörű. A tó mellett és a szigeten zöld hegyek magasodnak, amelyek vulkanikus eredetűek és számítások szerint hetvenezer évvel ezelőtt keletkeztek, a történelem egyik legnagyobb vulkáni robbanása következtében (a tó és a sziget is ennek az eredményeként jött létre). A szépség mellett a nyugalom jellemzi ezt a körülbelül egy órás hajókázást, aminek a végére szinte el is felejtjük a buszút megpróbáltatásait. Megérkezünk, és egyből látjuk, hogy igaz az, amit olvastunk: valaha sok volt itt a turista, de mostanra már jóval kevesebben jönnek el ide (mint megtudjuk, főleg kínaiak a kínai új áv alkalmával). Rengeteg szálláslehetőség, alacsony árak, jó minőség. A Tabo Cottages nevű helyet választjuk, ami ugyan nem a legolcsóbb, de ilyen áron (három éjszaka 7000 forint kettőnknek) nehéz volna jobb minőséget találni. Nagy franciaágy, fürdőkád, világos szoba, és ami a legjobb, hogy tiszta a hely és meleg víz is van. Egy német hölgy a tulajdonos, és a holtszezon miatt kapunk ilyen kedvezményes árat. A tó vize viszonylag meleg, és első délutánunkon még a nap is süt, így megmártózunk és lustálkodunk a parton. Túl sok dolgot nem tervezünk erre a pár napra, mert ide pihenni jöttünk, de azért két napra kibérelünk egy kis robogót és bejárjuk a sziget egy részét. Első nap kora délután indulunk és kis, kanyargós utakon motorozunk végig a tópart mentén, körbe a szigeten. Útközben néha szünetet tartunk, megiszunk egy kávét vagy eszünk valamit és egyszer-egyszer bemenekülünk az eső elől a legközelebbi kocsmába (nem mintha sört vagy melegítőt árulnának, de tea azért van). A legutolsó (már hazafelé menet, sötétben) annyira jól sikerül, hogy az égszakadás miatt több mint egy órát vagyunk kénytelenek várni, de mivel az eső nem hagy alább, végül robogóra szállunk és hosszú, lassú, sötét út után végre visszaérünk a szállásunkra. Nagyon jól jön most a kád, de eleinte nem tudunk annyira forró vizet engedni, hogy ne hűljön le szinte egyből a belőlünk áradó hideg miatt. Lassan-lassan felmelegszünk, vacsorát is kapunk és nagyon örülünk, hogy van fedél a fejünk felett. Másnap reggelre elvonulnak a fellegek, mi meg visszaülünk a robogóra (két napra béreltük) és most a másik irányba indulunk. Itt egy ”nagyobb” város érintése után emelkedni kezd az út és hamarosan több száz méterrel a tó vízszintje felett találjuk magukat. Egy kis étterem mellett leparkolunk és a fapadokról, kávézás közben csodáljuk meg a kilátást, ami lenyűgöző. Kék víz, zöld hegyek, apró falvak, teraszos rizsföldek. Hihetetlen, hogy mennyiféle módon és helyen élnek emberek ezen a Földön. Megkíséreljük a hegyeken való átkelést is a sziget túloldalára, de az út (mit út! Kavicsos, gödrös, útnevű árok!) annyira rossz, hogy kénytelenek vagyunk visszafordulni és legurulni a hegyről, vissza Tuk-Tukba. Itt leadjuk a robogót és még egy utolsó sétát teszünk vacsora előtt a szigeten, mert másnap reggel indulunk is tovább Medanba, ahonnan repülővel megyünk tovább Jakartába. A kompút reggel is egy élmény, a fuvar a repülőtérig már kevésbé, mert a vezető (mint a legtöbb) nem szereti, ha lehagyják, és mindent meg is tesz annak érdekében, hogy csak ő előzzön, őt senki se. Próbálunk nem túl sokat gondolni az indonéz baleseti orvosi ellátás korlátolt mivoltára. Útközben egy hollanddal beszélgetünk, aki egy hónapot utazik Indonéziában, ami közben édesapja második feleségének a rokonait is meglátogatja. Úgy tűnik, hogy még mindig sokrétű a kapcsolat Indonézia és a volt gyarmatosítók közt. Hat nap után, sok szép élménnyel gazdagabban hagyjuk el Szumátrát, talán először és egyben utoljára életünk során. Habár…ki tudja?
Komentuj [0]


Padang és Bukittingi @ 2011-02-05 00:44

Földrengések, Raflézia és az ürülékben lelt kávé

Végre döntöttünk! Irány Szumátra, közelebbről Padang, ahonnan majd busszal megyünk Medanba, a Toba-tó érintésével. Padangot 2009 szeptemberében kilences erősségű földrengés rázta meg (a város pont egy törésvonalon fekszik), amelynek 1100 halálos áldozata volt. Sok balszerencse kellene ahhoz, hogy pont azon az éjszakán történjen hasonló amikor mi ott alszunk, de azért átgondoljuk, amit az iskolában tanítottak azzal kapcsolatban, hogy ilyen esetekben mit is kell tenni. Sokat nem látunk ebből a városból mert este érkezünk, de az azért látszik, hogy a földrengés után még nem mindent építettek újjá. Például mikor megérkezünk ahhoz a vendégházhoz amelyet kinéztünk, csupán romokat találunk, majd helyiektől megtudjuk, hogy a szálló valamivel messzebbre költözött a katasztrófa után. Rövid motorozás után – segítőkészen elvisznek minket az újjáépített Spice Homestay-ig – megérkezünk és kiveszünk egy kis szobát. Rajtunk kívül senki nincs itt, hiába, holtszezon van, ráadásul mióta fizetni kell a vízumért ami csak egy hónapra érvényes (a korábbi három helyett), sokkal kevesebben látogatnak el Szumátrára. Indonéziában a fő célpont továbbra is Bali. Délelőtt sétálunk egy kicsit Padangban, majd kora délután felszállunk egy helyi kisbuszra amivel a buszállomásig megyünk. Azt tervezzük, hogy egyből a Toba-tóhoz megyünk tovább, ami, mint kiderül, nem a legegyszerűbb feladat. A jegyirodában kérdezősködünk, ahol azt mondják, hogy egy nagy, negyvenszemélyes busz indul hamarosan és nagyjából 17 óra alatt ér el a tóhoz. Ez sok, de tudtuk, hogy ez nem lesz egy kényelmes út, így fizetünk és várunk. Nem sokára megjelenik egy hétszemélyes autó amibe beülünk, azt gondolva, hogy ez visz ki minket a nagyobb pályaudvarra, azonban néhány száz méter megtétele után megállunk és várunk. Kezd gyanússá válni a dolog, el is kezdünk kérdezősködni, majd mikor kiderül, hogy a hétszemélyes autó itt ugyan azt jelenti mint a negyvenszemélyes busz, visszakérjük a jegy árát és elhatározzunk, hogy Bukittingibe megyünk, amely útba esik és állítólag érdekes hely. Sötétben érkezünk meg, kisbuszra szállunk és a belvárosig megyünk, ahol egy régi, európai stílusú vendégházban szállunk meg, amely még a gyarmati időkben épült és a holland kormányzó lakhelye volt. Bukittingin – mit sok más helyen Szumátrán – is látszik, hogy valamikor sok volt itt a turista, de az utóbbi években jóval kevesebb látogató érkezik ide mint korábban. Mi is csak egy éjszakát alszunk itt, de a buszunk csak a következő nap délutánján indul, így még megnézünk néhány dolgot mielőtt továbbállnánk. Korán reggel érkezünk a piacra. Itt jó egy órát sétálgatunk, friss banánt, ismeretlen édességeket, összekötött lábú szárnyasokat, élő halakat, friss kávét és még sok mást látunk. Szívesen maradnánk, de sietnünk kell, mert a Palupuh nevű kis faluba szeretnénk kijutni, amelynek közelében nő a világ legnagyobb virága illetve a Kopi Luwakot is meg lehet kóstolni. Kanyargós hegyi úton érjük el célunkat, ahol először a már fent említett kávéból iszunk meg egy csészényit. A Kopi Luwak a világ legdrágább kávéja, ára országtól és kávézótól függően változik, de Jakartában (ami valószínűleg az olcsóbb helyek közé tartozik világviszonylatban) egy csésze ára 2000 forint körül jár. Palupuhban, ahol a kávét termesztik, ennek nagyjából ötöde. Hogy miért ilyen drága? Nos azért, mert a környéken él a Civet macska nevű állat, amelyik nagy kávészakértő. Csak a legfinomabb, legérettebb szemeket eszi meg éjszakai portyái során, a kávébab héját megemészti, a kávébabot pedig kiüríti magából. A helyiek ezt a kávéval teli ürüléket szedik fel, szárítják meg és szedik ki belőle a kávébabokat, amelyeket tisztítás (reméljük) után megpörkölnek és már kész is a Kopi Luwak. Hogy miért ez a legdrágább kávé? És az osztriga miért drága? Az íze miatt egyébként biztosan nem tudnám megkülönböztetni a legtöbb általam ismert kávétól, de azért érdekes volt látni, hogy hogyan készül. Ezután jöhetett a Raflézia, a világ legnagyobb virága (két leg-et egy nap még valahogy kibírunk). Rövid alkudozás után megállapodtunk egy helyivel a vezetés árában, majd húsz perc séta után (rizsföldek, fahéjfák és banánültetvények közt) megérkeztünk az erdő egyik eldugott helyére, ahol a Raflézia nő. Három virágot találunk itt, egyik pár napja virágzott el, egy másik pár hete, a harmadik pedig egy hónap múlva nyílik ki majd teljesen. A növény valóban lenyűgöző, vöröses színű, fehér foltokkal és az átmérője egy méter körüli. Csak néhány helyen nő a Indonéziában, és már sokszor próbálták más országokban meghonosítani – mindeddig eredménytelenül. Egy délelőtt tele élményekkel, de szükségünk is van rá, mert tizenhét óra buszozás vár ránk, amit mint kiderül nem könnyítnek meg a helyiek és a szokásaik. Először is szinte egész éjjel hangosan megy a karaoke a buszban lévő tévében. Az nem zavarja a sofőröket, hogy mindenki alszik, ők azért újra és újra beteszik ugyanazt a DVD-t, amin indonéz szerelmes dalok mennek. Na, mondjuk ha ez tartja őket ébren, akkor nem bánom. Másodszor, sikerül pont az alá a lámpa alá ülnünk, amelyiket egész éjjel égetnek. Egyszer megkérem a vezetőt, hogy kapcsolja már ki, ami fél órára sikerül is, de utána megint nappali világosságban próbálunk elaludni. No és mire ennek ellenére sikerül a félálomnál tovább eljutnom, akkor a hölgy kezd el hangosan egy zacskóba hányni a mögöttem lévő ülésen – bár úgy is fel lehet fogni, hogy legalább van zacskója. Életemben nem szálltam még le ilyen örömmel járműről, de túléltük, már csak egy rövid hajóút vár ránk és megérkezünk Tuk-Tuk városába, ami a Toba-tó közepén lévő szigeten fekszik.
Komentuj [0]


Jakarta @ 2011-02-05 00:42

Karácsony a világ második legszennyezettebb városában

Milyen egy több mint 17000 szigetből álló ország fővárosa? Zajos, kaotikus és a világon az egyik legszennyezettebb. A repülőtérről busszal is be lehet jutni a központba (a Gambir nevű vasútállomásra) ami így jóval olcsóbb mint ha az ember taxival menne. Ide már késő este érkezünk meg, és rövid séta majd alkudozás után egy bajajjal (ez a túk-túk indonéz megfelelője) jutunk el a Jalan Jaksa nevű utcába (a jalan szó utcát jelent), ami a hátizsákos utazók kedvelt helye. Piszkos de viszonylag olcsó szállások, kis éttermek és kocsmák, valamint leselkedő bajaj és ojek (kismotor, robogó) sofőrök a hely jellegzetességei. Sok lehetőségünk nincs, mivel már éjfél körül jár az idő, meg egyébként sem tervezzük úgy, hogy hosszan maradunk, mert csupán a következő helyet szeretnénk kiválasztani Indonéziában és egyből menni is tovább, hogy majd Karácsonyra visszatérjünk. A döntés nem egyszerű, és mire mindent figyelembe véve elhatározzunk magunkat, három egész nap eltelik. Ezalatt az idő alatt nem sokat látunk a városból, mert időnk nagy részét internetezéssel töltjük, no de mit tegyen az ember, mikor 17000 sziget közül választhat? Azért arra jut időnk, hogy az óvárosban sétáljunk egyet. Ez önmagában is élmény, mert Jakartában nem sok a turista és a külföldiek látványosságnak számítanak. Úgy kezdődik az ismerkedés, hogy először a helyiek (általában gyerekek) néznek minket, majd pár perc múlva egymás között sugdolóznak és nevetgélnek. Ekkor a legbátrabb odajön és azt mondja, hogy „Hello mister, how are you?”, mire mi válaszolunk, amiből kiderül, hogy nem vagyunk emberevők. Ekkor megindul a a környék, mindenki velünk akar fényképezkedni, kezet fogni, angolul beszélni és megtudni, hogy mi a kedven ételünk. Ez utána még fokozódik, mert egyetemisták jelennek meg, akiknek az a házi feladatuk, hogy fogjanak egy külföldit és tegyenek fel neki kérdéseket valamilyen témában. Egy óra leforgása alatt három ilyen csapat is megtalál minket (nem meglepő, más utazó nincs a környéken), így csak lassan szabadulunk a főtérről. A kikötő felé sétálunk tovább, ahol a világ utolsó széllel hajtott kereskedelmi flottája állomásozik, de már sötétedik, így hamarosan visszafordulunk. Jakatra egyik gyorsbusz járatával jutunk vissza a szállásunkra, ahonnan másnap délelőtt indulunk el a reptérre, majd onnan tovább Padangba, Szumátra szigetére. A Karácsonyt viszont Jakartában töltjük, mégpedig a következőképpen:

Karácsony Jakartában

Szumátrán tett egyhetes látogatás (lásd a következő bejegyzést) után, késő este érkezünk vissza Jakartába, ahol nem egyszerű egy hétre egy kis lakást bérelni. Illetve, ha a pénz nem számít, akkor egészen egyszerű, de mivel még mindig nem sikerült elvennem Bill Gates lányát, egyelőre nem vagyunk ilyen egyszerű helyzetben. Couchsurfingen írtam egy David nevű srácnak, aki meg is ígérte, hogy segít és már talált is egy helyet, ami megfelelő. El is jön elénk, beülünk a kocsijába, majd hamarosan kiderül, hogy végül telefonáltak neki, és nem fogadnak külföldieket. Ma este már nincs értelme keresgélni, így elmegyünk hozzá aludni (előtte még megiszunk egy sört a barátaival), majd reggel folytatjuk a keresést. Nem sok sikerrel. David még megpróbálkozik egy pár hellyel, de mindenhol valami akadályba ütközünk (túl drága, nem adnak ki szobát egy hónapnál rövidebb időre, stb). Végül aztán úgy döntünk, hogy magunk keresünk helyet, leülünk egy kávézóba a számítógépekkel és végre találunk egy kis lakást ami ebben az időszakban épp üres. Délután van már mikor találkozunk a tulajdonossal és nagy megkönnyebbülésünkre itt már nem jön közbe semmi (talán azért, mert a hölgy szlovén, tehát európai). Nagyon fáradtak vagyunk, de mivel másnap Szenteste van, még elmegyünk bevásárolni, amit rövid alvás után majd folytatunk. Szerencsére a belvárosban lakunk, így nincsenek messze az üzletek, amelyek közül néhányban karácsonyi hangulat uralkodik, ezen kívül viszont semmi jele nincs annak, hogy másnap ünnep lesz, persze ez nem meglepő, mert a világ legnépesebb muzulmán országában vagyunk. Estére mindennel elkészülünk, egy kis műanyag fácska alatt – amelyre mi készítettünk díszeket színes papírból – ajándékok is vannak és a vacsora is megfő. A menü: gombás pierogi, saláta, kétfajta sült hal (ton és lazac), barnakenyér, sör és banános torta. Egy üveg bort is terveztünk, de a legolcsóbb amit találtunk hétezer forint körül volt, mivel az adó itt jóval száz százalék fölött van – alkoholok esetében legalábbis. Az ajándékok mind nagyon praktikusak: füldugó, oldaltáska, utazáskor használatos rosszullét elleni tabletták, néhány DVD, egy friss kókusz, szappan, Strepsils, golyós dezodor, mosdószivacs. A családokkal is sikerül beszélnünk, és megígérjük, hogy jövőre velük töltjük majd az ünnepeket, persze ha addig nem esznek meg minket valamelyik csendes-óceáni szigeten a kannibálok vagy nem csatlakozunk a forradalomhoz Kubában. Az ünnep további napjai csendesen telnek. Pihenünk, lustálkodunk, videózunk, eszünk és néha megiszunk egy kávét valahol. Az épületben ahol lakunk uszoda és edzőterem is van, így sportolásra is jut idő, valamint arra, hogy egyszer elmenjünk a város közepén álló, 137 méter magas, Monashoz (Nemzeti Emlékmű). Itt az alagsorban Indonézia történelmét is végigkísérhetjük egy valószínűleg a hetvenes években készült makettkiállítás keretében, amely elég egyoldalúan mutatja be a múltat (értsd: az indonézek a jók, a hollandok a rosszak). Ezek a békés napok gyorsan eltelnek, harmincadika van és indulunk tovább Yogyakartába, ahol a Szilvesztert töltjük majd. Ez persze nem megy túl könnyen. A másodosztályú vonatjegyek már elfogytak, így kockáztatunk és egy órával indulás előtt kimegyünk a pályaudvarra, hogy a harmadosztályra vegyünk jegyeket. Ez sikerül is, de mielőtt túlságosan örülni tudnánk, kiderül, hogy egyszerűen nem lehet felférni a vonatra, mert az ünnep miatt rengetegen utaznak. Ez kár, de nem a világ vége, mert az éjszakai járatra még vannak jegyek, igaz csak az első osztályra. Sebaj, még így sem annyira drága az utazás, és délután hatkor már a légkondicionált kocsiban ülünk és robogunk Yogyakarta irányába.
Komentuj [0]


TROPICAL FRUIT WINERY W SHANNONVALE @ 2011-02-01 01:41

Po Australii dobrze jeĽdzi się stopem. Złapać okazję spróbowali¶my po raz pierwszy w Cairns, gdy okazało się, że dojechanie do oddalonego o 70 kilometrów Port Douglas, sk±d miał odebrać nas Tony, kosztowałoby nas w najlepszym wypadku 240zł.

Najpierw zabrało nas dwóch Holendrów, żeby podrzucić nas do głównej drogi. Stamt±d wzięła nas młoda, dwudziestoletnia dziewczyna o nietypowej urodzie, będ±cej mieszank± cech matki urodzonej na Papui Nowej Gwinei oraz ojca – włoskiego mafiozo (który, hołduj±c tradycji, trzyma w piwnicy różne nielegalne rzeczy i ma w zwyczaju ¶ledzić swoje dzieci). Od tego czasu praktycznie nie poruszali¶my się inaczej po okolicy niż stopem. Brak transportu publicznego i zawrotne ceny na istniej±cych trasach sprawiaj±, że zwyczajnie nie opłaca się nie mieć samochodu. Próbowali¶my wynaj±ć auto na kilka dni, ale zawsze co¶ stawało nam na drodze: a to Australian Day, ¶więto narodowe, wszystkie wypożyczalnie pozamykane, a to nie mieli niczego na następny dzień, a to cena była nieproporcjonalnie wysoka w stosunku do odcinka, jaki chcieli¶my zrobić. Zostali¶my więc przy stopie, na który nigdy nie przyszło nam czekać dłużej niż 10 minut. I całe szczę¶cie, bo bez tego byliby¶my nieco uwięzieni w miejscu, które na dwa tygodnie stało się naszym domem.

Tropical Fruit Winery znajduje się w Shannonvale, wiosce położonej 20 kilometrów od Port Douglas i 5 kilometrów od Mossman – najbliższego, złożonego praktycznie z jednej ulicy miasteczka. Winiarnię prowadz± Tony i Trudie – sympatyczna starsza para, traktuj±ca wino jako co¶ pomiędzy hobby a sposobem na dorobienie sobie do emerytury. W praktyce wino robi jedynie Trudie. Ona też głównie zajmuje się przyjeżdżaj±cymi do winiarni klientami. Działk± Tony’ego jest marketing, co w przypadku ich niewielkiego interesu oznacza prawdopodobnie niewiele poza odebraniem od czasu do czasu kilku mailowych zamówień. Podejrzewam, że Tony po prostu wykorzystuje fakt, że Trudie nie ma pojęcia, jak wł±czyć komputer i jest to jedynie jego pretekst do przesiedzenia w spokoju połowy dnia w biurze.

W domu Tony’ego i Trudie mieszkaj± trzy psy: wielki, leniwy, ¶lini±cy się Buff, stary, wyleniały Tiger oraz energiczna, maj±ca zbytnie zamiłowanie do butów Missy, która podobno ma w sobie domieszkę psa dingo. Psom wolno wszystko i maj± wstęp wszędzie, z wyj±tkiem winiarni. Dom składa się z sypialni oraz dużego salonu poł±czonego z otwart± kuchni±, z których roztacza się widok na ogród oraz pobliskie góry. Na dole znajduje się piwnica, biuro oraz miejsce, w którym nasi gospodarze przyjmuj± klientów na degustacje.

Do naszych obowi±zków jako wolontariuszy należało wszystko, co zwi±zane jest z procesem produkcji wina, od prac ogródkowych przy owocach zaczynaj±c, przez wyciskanie, butelkowanie, etykietowanie, a na eksperymentowaniu przy produkcji kończ±c. Podczas naszego pobytu Trudie robiła akurat wino z jaboticaby, próbuj±c uzyskać nieco mniej wytrawny efekt niż poprzednim razem, a, jak sama twierdzi, nie ma wyczucia do czerwonych win ani głowy do matematyki. Nam więc przypadło robienie obliczeń, próbowanie i ocena.

Oprócz czerwonego wytrawnego wina z jaboticaby Tony i Trudie maj± w swoim asortymencie wytrawne wina z mango, ananasa, marakui oraz imbiru. Do tego dochodzi półsłodkie wino z mango oraz kilka odmian porto: waniliowe, czekoladowe, z czarnego sapote, mangostanu wła¶ciwego, jaboticaby, ananasa, limonki i pomarańczy. Wszystkie wysokiej jako¶ci, nagradzane w konkursach, choć w mojej ocenie najlepiej wypadały wytrawne mango i imbir. W¶ród port wygrywa czekolada.

Jako że w Shannonvale zatrzymali¶my się na dłużej i zawczasu znali¶my adres, rodziny postanowiły przysłać nam nieco spóĽnione paczki ¶wi±teczne (jeszcze raz dziękujemy!:)). Powinny były one na nas czekać jeszcze zanim dotarli¶my na miejsce, poczta jednak się nie popisała. Paczka Petera doszła dwa dni przed naszym wyjazdem, moja – jakim¶ cudem na kilka godzin przed odlotem naszego samolotu do Sydney. Były w niej trzy ksi±żki. Dwie z nich miałam przeczytać w Shannonvale, a jedn± zabrać ze sob±. W paczce do Petera był też prezent dla mnie. Oczywi¶cie ksi±żka (a druga była dla niego). Mieli¶my do tego jeszcze trzy nasze, nieskończone. Tym sposobem w dalsz± drogę pojechali¶my każde z mał± bibliotek± w plecaku.

Za pracę w winiarni, oprócz wyżywienia, dostali¶my dom w postaci przyczepy. Kwestię stanu, w jakim była przyczepa, przemilczę. Jest to druga z rzeczy, którymi zaskoczyła nas Australia. Upadło nasze wyobrażenie o jej sterylno¶ci. Mieszkania, w których byli¶my, samochody, którymi mieli¶my jechać, dalekie były od tego, czego się spodziewali¶my (choć dalekie też od miejsc typu Indie). U Trudie i Tony’ego jedynym pomieszczeniem, w którym przyjemnie było przebywać, była winiarnia. Tam nie było do czego się przyczepić. Ale dom, nie wspominaj±c już naszej przyczepy... No nic, zdziwili¶my się tylko nieco.

Trzeci± rzecz± jest sieć. My¶leli¶my, że w Australii będzie jak w Korei – gdziekolwiek nie usi±dziesz, masz dziesięć szybkich, niezabezpieczonych poł±czeń. Co zastali¶my? Nic. Gdziekolwiek nie usi±dziesz – nic. Wi-fi działa jedynie przy kawiarenkach internetowych, gdzie za godzinę trzeba zapłacić nawet kilkadziesi±t złotych. Bierze się to st±d, że w Australii maj± limit przesyłu danych. Jak dowiedzieli¶my się póĽniej, chodzi o to, że Australia była poł±czona ze ¶wiatem jedynie dwoma przewodami, których nie można było zbytnio obci±żyć. Problem należy do przeszło¶ci, ale wiadomo¶ć o tym nie dotarła jeszcze na północ Australii. Z tego powodu przez dwa tygodnie, chociaż mieli¶my (dosyć niestabilne, ale zawsze) poł±czenie w winiarni, nie mogli¶my niczego ¶ci±gać ani niczego wrzucać do sieci.

W Shannonvale spędzili¶my dwa tygodnie. Pracę rozłożyli¶my sobie tak, aby na koniec zostały nam trzy pełne, wolne dni na obejrzenie okolicy. Była to, zupełnie przypadkowo, jedyna słuszna decyzja. Przez dziesięć dni każdego dnia padał ulewny, tropikalny deszcz, który naszego pierwszego wolnego dnia po prostu się skończył, ustępuj±c miejsca pięknej, wakacyjnej pogodzie.
Komentuj [0]


  e-blogi.pl  [Załóż blog!] rssSubskrybuj blogi
[Zamknij reklamy]