magduandpeter | e-blogi.pl
magduandpeter
KOH MAK @ 2010-11-30 11:56

Czyli mała, tropikalna, niemal idealna wyspa w Zatoce Tajlandzkiej. Wybrali¶my j± na miejsce naszych kolejnych wakacji. Od sze¶ciu tygodni biegamy z miejsca na miejsce, czas najwyższy na odpoczynek. A do tego Koh Mak nadaje się znakomicie: piękne plaże z białym pisakiem, gor±co na tyle, że można się wygrzać i opalić, ale nie na tyle, żeby mieć dosyć; woda przejrzysta i ciepła tak, że wej¶cie do niej nie boli, chłodna jednak na wystarczaj±co, żeby orzeĽwić. Jakby wytępić wszystkie komary, byłby to istny raj na Ziemi.
Tradycyjne zakwaterowanie na wyspie to bungalow – bardzo proste drewniane domki, z łazienk± lub bez. I tu należy wspomnieć o kolejnym atucie tego miejsca: jest tanio. Za nocleg w naszym pierwszym bungalow (z łazienk±) płacili¶my nieco ponad dwadzie¶cia złotych. Na trzy ostatnie noce przenie¶li¶my się do innego o¶rodka, gdzie cena była dwa razy wyższa, za to domek stał na samej plaży. Przed oknem hamak i leżaki, trzy metry dalej morze.
Bungalow s± czyste i dosyć wygodne, choć w pierwszym nieco brakowało mi przestrzeni na rozpakowanie plecaka. Mieli¶my też całkiem spore towarzystwo. Najpierw odkryli¶my (i nie przesadzam) piętnastocentymetrowego, włochatego paj±ka w łazience. Nieco póĽniej okazało się, że mieszka z nami nietoperz. Oraz kilka gekonów i stado mrówek.
Koh Mak ma około siedmiu kilometrów wzdłuż i jakie¶ cztery wszerz. Jest więc wystarczaj±co duża, żeby można było wybierać między kilkunastoma o¶rodkami i restauracjami, jednocze¶nie nie ma tu tłumów, plaża przed domkiem jest praktycznie prywatna, a po dwóch dniach okazuje się, że znasz większo¶ć miejscowych (a oni znaj± ciebie). Trafili¶my tym lepiej, że był to sam pocz±tek sezonu. Pierwszej nocy załapali¶my się na darmow± imprezę z okazji jego rozpoczęcia, na której zebrało się większo¶ć ludzi z wyspy. Te same twarze, choć za każdym razem w nieco innym składzie, widywali¶my co wieczór w The Monkey Bar, centrum życia nocnego Koh Mak, w którym każdej nocy odbywały się koncerty w wykonaniu Tee Happy Man & Friends.
Na Koh Mak, jak i na większo¶ć okolicznych wysp, przyjezdni mog± wybierać między wieloma sportami, głównie wodnymi, ale nie tylko. S± więc rowery, kajaki, łódki, siatkówka, znaleĽli¶my nawet mał± siłownię, ale ze względu na panuj±ce tu warunki, najlepszym wyborem jest oczywi¶cie nurkowanie (opcjonalnie snorkling). Było to dla mnie pierwsze podej¶cie do tego sportu, trzeba było zatem zacz±ć od zrobienia licencji. Szkolenie Open Water Diver trwa 3-4 dni, składa się z czę¶ci teoretycznej (zakończonej egzaminem) oraz praktycznej, czyli kilku godzin na płytkiej wodzie, żeby oswoić się ze sprzętem, oraz czterech zej¶ć do 18 metrów.
Na kurs wybrali¶my jedn± z czterech szkół znajduj±cych się na wyspie, a mianowicie Koh Mak Divers. Firma godna polecenia i nieco tańsza od pozostałych. Trzeba się tylko przyzwyczaić do brytyjskiego poczucia humoru Steeva, wła¶ciciela centrum. Moj± instruktork± była Anouk, dziewczyna z Holandii. Niestety, Péter nie mógł zrobić kursu ze mn±. Szkoda tym bardziej, że ja jestem nurkowaniem całkowicie zachwycona i nie mam zamiaru poprzestać na Tajlandii. Przed nami jeszcze kilka miejsc typu Indonezja, Australia czy Meksyk, gdzie podobno uprawianie tego sportu jest jeszcze ciekawsze.
Inn± atrakcj±, któr± pochwalić się może wyspa, jest rezerwat dla słoni, który zarabia na siebie organizowaniem tzw. elefant trekking. Skorzystali¶my z oferty i muszę przyznać, że było to sympatyczne do¶wiadczenie.
Na Koh Mak trafili¶my oczywi¶cie także na ¶więto. Trudno było w sumie nie trafić. Mottem Tajów jest czerpanie przyjemno¶ci ze wszystkiego, co się robi, je¶li co¶ da się zamienić w zabawę, to na pewno to zrobi±. Z tego względu lubi± oni różnego rodzaju uroczysto¶ci i nie opieraj± się przed przyjmowaniem zagranicznych ¶wi±t. Po co marnować okazje do zabawy?
¦więto, na które trafili¶my, to Loi Krathong, „spławianie tratewek”, jedna z dwóch najważniejszych dat w Tajlandii. Odbywa się ono w dwunastym miesi±cu kalendarza lunarnego. Podczas pełni księżyca Tajowie puszczaj± na wodę koszyczki w kształcie kwiatu lotosa, wypełnione symbolicznymi ofiarami: kwiatami, kadzidłem, ¶wieczkami. Na naszej wyspie imprezę zorganizowano na największym molo, gdzie została ustawiona scena. W programie był mały koncert w wykonaniu miejscowego taksówkarza, tradycyjne tańce przygotowane przez dzieci z jedynej szkoły na Koh Mak oraz, rzecz jasna, konkurs piękno¶ci.
Na Koh Mak zostali¶my kilka dni dłużej, niż planowali¶my. Ciężko się wyjeżdża z małej, tropikalnej, niemal idealnej wyspy.
W sumie dobrze, że dostali¶my wizę tylko na piętna¶cie dni, bo nie zobaczyliby¶my nic z więcej z okolicznych państw. I tak musieli¶my już skre¶lić Laos. Na nowej li¶cie pojawiła się za to stolica Malezji, Kuala Lumpur.
Ale zanim tam dotrzemy, po¶więcimy kilka dni Kambodży.
Komentuj [0]


Agra, Új-Delhi @ 2010-11-30 11:55

Taj Mahal, tizennégy gyerek és bazár a fővárosban

Varanasiból Agrába délután indul a vonatunk és a légkondicionált másodosztályú hálókocsiban jót alszunk. Külön fülke ezért még itt sincsen, az csak az első osztályon jár, de azért pár franciát kapunk magunk mellé. Agra India egyik leglátogatottabb városa, mivel itt van a világ hét csodájának egyike, a Taj Mahal. Az más kérdés, hogy mi alapján állítják össze ezt a listát, de ez már nem a mi dolgunk. Talán jobb is, mert ha így volna, akkor a magyar borvidékek és a Népstadion is megelőznék a Taj Mahalt. A különbség egyből látszik is, a pályaudvar (indiai viszonylatban) kulturált, valamint a kijáratnál lehet előre túk-túkra jegyet váltani, ami ugyan kicsit drágább mintha az ember alkudozna, viszont legalább nem verik át (a drágább jegy egyébként körülbelül 200 forintot jelent, egy nagyjából tíz kilométeres távolságra). Útközben jön a már szokásos kérdés: „Hol alszotok ma este?” Erre mi a már jól bevált válasz adjuk: „Sehol, mert este már megyünk is tovább a fővárosba.” Így aztán a sofőr nyugtot hagy nekünk és nem próbál elvinni egy „nagyon olcsó és nagyon jó szállodába, ahol még éppen van egy szabad szoba csak nekünk, és jobb is, ha vele megyünk, mert minden más szálloda vagy tele van, vagy leégett vagy elöntötte a tenger ami csak pár száz kilométerre van innen.” Nagyon félünk, hogy tényleg minden tele van (ezt egyébként az első két-három helyen is megerősítik, igaz, hogy náluk még akad hely), de azért végül kikötünk egy kis, tisztának nem éppen nevezhető, de olcsó (1200 forint per éjszaka kettőnknek) vendégháznál. Egyből fel is szereljük az újonnan beszerzett szúnyoghálót az ágy fölé, hogy este ne kelljen ezzel foglalkozni (igaz, hogy az esős évszaknak már vége van, de azért még akad szúnyog, és annak ellenére, hogy nem halálos, nem lenne jó maláriát kapni). A Taj Mahalba naplemente előtt megyünk, és az épület valamint a kert valóban lenyűgöző. Persze rengeteg ember van, hosszú sor kígyózik az épület bejárata előtt, de kivárjuk a sorunkat és megtekintjük a hercegnő síremlékét. Fotózni tilos, de ezt hiszem, hogy ezt csak mi tartjuk be (egyébként a fény is elég rossz, szóval amúgy sem érdemes erre pazarolni a digitális filmet). Agrában egyébként nem sok más látnivaló van, de mint minden városban, itt is sok érdekeset lehet tapasztalni csupán azáltal, hogy az ember sétál és figyeli a helyieket. Másnap még megreggelizünk az egyik vendégház tetőteraszán ahonnan remek kilátás nyílik a Taj Mahalra, valamint néhány majomra és mókusra, majd kimegyünk az állomásra. Jegyet nem sikerült foglalnunk, de a vonatokra is igaz az, hogy még egy ember mindig felfér. Ezt kihasználva aztán fel is ülünk a következő járatra, ami három óra alatt a fővárosba repít minket. Ennek megfelelően öt és fél óra múlva le is szállunk az egyik külvárosi pályaudvaron, túk-túkra pattanunk és elrobogunk a Karol Bagh nevű városrészbe, ahol rengeteg szálloda közül lehet választani. Kis keresgélés után találunk is egyet ahol viszonylag kevés a rovar és a folt az ágyneműn, elvileg működik a zuhany (hmmm…) és még internet-kapcsolat is van. Már csak arra jut időnk, hogy megvacsorázzunk, ami Indiában mindig nagy élmény, mert hihetetlen találékonyak vegetáriánus ételek terén (a három hét alatt csak azért ettük néha ugyan azt az ételt, mert nagyon ízlett nekünk és nem volt kedvünk változtatni). Új-Delhiben nem járunk látványosságról látványosságra, hanem belevetjük magunkat a Paharganj városrész forgatagába. Ez a negyed az úgynevezett ”backpackers’ ghetto”, tele olcsó szállásokkal, éttermekkel és persze az elmaradhatatlan árusokkal. A választék lenyűgöző, az árak (Európához képest) hihetetlenek, még alkudozás nélkül is, annak ellenére, hogy a boltosok gyakran négy-ötszörös árról indítanak. Magdus állandóan eltűnik valamelyik boltban, sálakat néz, fülbevalókat próbál, de van itt a faragott fától elkezdve, a teán keresztül az olcsó szőnyegig minden. Az egész egy nagy játék, persze az árusok váltig állítják, hogy csak nekünk csak most, még úgy is, hogy ők bizony csak veszítenek ezen, de nem gond, mert mi vagyunk ma az első vevők (ez reggel nyolckor ás este hatkor is mindig így van) ezért akár veszteséggel is. Sokat látunk, hallunk és tapasztalunk ezalatt a pár nap alatt, de nagyon el is fáradunk, mert egyfolytában figyelni kell, valamint hatalmas a zaj és a por. Végül aztán Új-Delhinek is búcsút intünk, repülőgépre ülünk és dél felé vesszük az irányt, hogy hamarosan Mumbai (a régi Bombay) érintésével Kochiban, Kerala tartomány egyik nagyvárosában landoljunk.
Komentuj [0]


Gorakhpur, Varanasi @ 2010-11-30 11:52

Utazás a határtól a Gangeszig, krematórium a folyóparton és Magdus új ruhája

Sonauli, India. Határátkelő Nepálból. A rendszerinti busz- és vonatjárat… ja, ilyen nem létezik. Taxisok követnek egy darabig, majd végül találunk egy nyolcszemélyes autót amiben már tizenketten ülnek, de még mi azért beférünk. Még hárman felkapaszkodnak hátra, majd elindulunk Gorakhpur felé. Röpke két óra elteltével már meg is érkezünk a főpályaudvar elé ahol rengeteg az ember és nagy a káosz meg a por. Megnézünk egy néhány ”szállodát”, de mivel egész nap utaztunk, jó lenne valami félig tiszta helyen aludni. Mint kiderül ilyen ebben a városban nem létezik, vagy legalábbis előlünk elrejtették (biztosan, hogy ne piszkoljuk össze). Végül egy valamivel normálisabb helyen kötünk ki, aminek az az előnye, hogy 24 órát tölthetünk el itt, tehát másnap este tizenegyig nem kell elhagynunk a szállást. Mint kiderül ez pont jó, mert másnap egy hajnali egykor induló vonattal megyünk tovább Varanasiba. És Gorakhpur? Felejthető. A szállodának medencéje is van (de inkább egy mocsárhoz hasonlít amiben több a hínár mint a víz), az edzőterem nem működik, meleg víz csak vödörben kapható, valamint csak minden harmadik vendég után cserélnek ágyneműt. Mi a másodikak vagyunk. Már most látszik, hogy itt a ”Jelenleg nem üzemel” feliratú táblák gyártásából lehet meggazdagodni, vagyis talán mégse, mert inkább azt érdemes kiírni ha valami üzemképes. Az indiai konyha viszont már most tetszik, igaz, hogy az utcán egyelőre nem merünk enni, de még az elegánsabb éttermekben is teljesen elfogadhatóak az árak. Bici-riksával megyünk a pályaudvarik az éjszaka közepén, ami inkább egy háborús filmre emlékeztet amiben a kibombázott emberek ott alszanak ahol éppen helyet találnak. A legalacsonyabb fekvőhelyes osztályon utazunk, ami egyáltalán nem annyira vészes mint ahogy az vártuk. Nyitott légterűek a vagonok, minden ”fülkében” hat ágy van (három mindkét oldalon), valamint ezekre függőlegesen, a folyosón még két ágy. Az indiai vonatok egyébként szinte mindig tele vannak, gyakran már egy hétre előre sem lehet jegyet venni, de itt is igaz az, hogy egy jármű Indiában soha nincs tele. Viszonylag kipihenten érkezünk meg Varanasiba.
Itt már vadásznak ránk a túk-túk sofőrök meg a bici-riksások, amelyek közül mi az utóbbit válsztjuk és hamarosan el is jutunk a Gangesz partjára az úgynevezett ghat-negyedbe (a ghatok a folyó melletti kerületeket jelentik, ahol többek között a krematóriumok is vannak). Itt megtaláljuk a Ganapati vendégházat ami már jóval tisztább mint a korábbi szállásunk, ráadásul a szobánkból szép kilátás nyílik a folyóra. Meleg estéken és csendes reggeleken jó innen nézni amint a helyiek csónakáznak, fürdenek és vízibivalyokat itatnak. Sokat sétálunk a városban, itt az is nagy élmény mikor az ember elmerül az utca forgatagában és a kis sikátorok útvesztőiben, a megszámlálhatatlan kis bolt változatos kincsei között nézelődve. Így akadunk rá egy szabóműhelyre, ahol Magdus úgy dönt, hogy ruhát varrat magának (ez Indiában hihetetlenül olcsó). Nem kevés időbe telik mire kiválasztja az anyagot (én persze mint szakértő segítek), megegyezünk az árban és a szabásban, majd kimegyünk a helyi egyetem területére ahol van egy Hindu templom is, amely valóban a nyugalom szigete (vagy csak a városi káosz után tűnik annak?). Ezen kívül igazán sok dolog nem történik, de mint már írtam maga a hétköznapi élet is olyan színes,hogy ennél több nem is kell. Egyik reggel még azért csónakázunk egyet (negyven perc után kiderül, hogy már majdnem két órája ülünk a csónakban, de mikor ezt szóvá tesszük, akkor azt is megtudjuk, hogy ezáltal rossz karmánk lesz. Hmmm… két óra=több pénz a csónakosnak=jó karma. Világos). Inkább maradunk az egyórai bérnél és a rossz karmánál. Délutánra Magdus új ruhája is elkészül, mondani sem kell, hogy nem úgy szabták mint ahogy azt kértük, de azért csinos benne a leányzó (miben nem az?). Hamarosan aztán vonatra ülünk (most másodosztályú hálókocsival utazunk, mert minél több szintet ki szeretnénk próbálni, igaz, ez sokban nem különbözik a korábbi utunktól, de ágyneműt azért kapunk) és elhagyjuk Varanasit nyugati irányba, Agra felé.
Komentuj [0]


BANGKOK @ 2010-11-26 16:21

Cywilizacja! Wszystko wróciło na swoje miejsce. W kasach biletowych znów sprzedaj± bilety, w informacji turystycznej udzielaj± informacji, łazienki s± czyste, a w restauracjach nie przyklejasz się do stolików. Znów można spokojnie założyć krótkie spodnie i bluzkę bez rękaw.
Bangkok to normalne miasto z pomocnymi i przyjaĽnie nastawionymi mieszkańcami. Zatrzymali¶my się tu w sympatycznym hostelu i od razu odkryli¶my to, co póĽniej znalazło potwierdzenie w kolejnych miejscach: Tajlandia opanowana jest przez Niemców. O ile w Indiach wci±ż natykali¶my się na Hiszpanów, o tyle tu, je¶li zobaczy się białego, na 80% będzie on mówił po niemiecku.
Przez to całe zamieszanie z samolotem w Kalkucie, nasz czas w Bangkoku był mocno ograniczony. Głównym punktem programu były odwiedziny w szkole międzynarodowej położonej na obrzeżach miasta, w której pracuje kolejny kolega Pétera po fachu, Dean. Do tego nocne spacery po mie¶cie. Kolejne miejsce na li¶cie „do ponownego odwiedzenia”.
Komentuj [0]


NA ZAKOŃCZENIE @ 2010-11-26 13:29

Na zakończenie dwa słowa podsumowania, bo z tego, co do tej pory zostało napisane, można odnie¶ć wrażenie, że mamy do Indii negatywny stosunek, co nie do końca jest prawd±.
Fakt, Indie nas wymęczyły. Jak już nieraz wspominałam, w Indiach trzeba mieć oczy dookoła głowy dwadzie¶cia cztery godziny na dobę. Na pierwszy rzut oka może się wydawać, że jedyne, czego Hindusi chc±, to twoje pieni±dze. Dasz im ich dużo – masz dobr± karmę, nie dasz im – jeste¶ złym człowiekiem. Tyle widzi się przy pierwszym kontakcie. Dlatego na podróżowanie po Indiach trzeba mieć czas. Czas na to, żeby porozmawiać z ludĽmi, czas na to, żeby się spokojnie targować, żeby móc zwracać uwagę na wszystkie szczegóły. To, co można by potraktować jako element popularnej miejscowej i nawet do pewnego stopnia wci±gaj±cej gry w wyci±ganie pieniędzy, przestaje być zabawne, kiedy się spieszysz. Szczególnie, je¶li chodzi o dojechanie na czas na dworzec czy lotnisko.
Czas trzeba mieć też dlatego, że Indie pod wieloma względami odbiegaj± od naszej europejskiej (czy też szerzej – zachodniej) logiki. Nic nie działa tu tak, jak powinno, pod nazwami kryj± się inne rzeczy niż te, których mogliby¶my się spodziewać. Indie s± chaotyczne, eklektyczne i nieprzewidywalne. S±, jak się tego z reszt± spodziewali¶my, poł±czeniem tego, co odrzuca, z zachwycaj±cym pięknem. Z jednej strony ¶wi±tynie, bajeczne sari i niesamowite rękodzieło, z drugiej brud, tony ¶mieci i dzieci masowo umieraj±ce z niedożywienia. I jako¶ brak czego¶ pomiędzy.
Od wielu osób słyszeli¶my, że Indie się kocha b±dĽ się ich nienawidzi. My nie podpisujemy się ani pod jednym, ani pod drugim. Na dzień dzisiejszy mamy za to jedno postanowienie – wrócić kiedy¶ do Indii, tym razem maj±c odpowiednio dużo czasu, żeby móc je lepiej i na spokojnie poznać.
Komentuj [0]


KUCHNIA INDYJSKA @ 2010-11-26 13:27

Raj dla wegetarianów. W każdej restauracji osobna sekcja menu z daniami bezmięsnymi lub przynajmniej symbole przy każdej pozycji oznaczaj±ce danie mięsne, danie bezmięsne oraz dania przygotowane bez produktów pochodzenia zwierzęcego. Podobne oznaczenia można znaleĽć na opakowaniach w sklepach spożywczych.
Podobno każdy odwiedzaj±cy Indie na pocz±tku ma problemy z żoł±dkiem. Nam udało się ich unikn±ć. Na pewno niemały wpływ miało na to nasze stopniowe przyzwyczajanie się do panuj±cych tu warunków higienicznych. Niemniejsze znaczenie miał fakt, że zupełnie zrezygnowali¶my z mięsa. Jedynie w Kerali pozwolili¶my sobie raz na rybę, która swoj± drog± była rewelacyjna. W Kerali też znaleĽli¶my najfajniejsze kawiarnie (W Kochi szczególnie polecamy Art Cafe). Poza tym żywili¶my się głównie indyjskimi gęstymi sosami, często z paneer (rodzajem sera) albo koft±, które podaje się albo z ryżem, albo, co nawet bardziej popularne, z płaskimi chlebkami. Te ostatnie występuj± w wielu formach (nan, chapati, roti etc. ), mog± być serwowane z czosnkiem, nadziewane serem, smażone na ma¶le. Osobi¶cie uważam, że nie sposób się nimi znudzić.
Ciekawym wynalazkiem jest dosa – rodzaj cienkiego, kruchego, słonawego ciasta, najczę¶ciej wypełnionego jakim¶ nadzieniem. Dosa, jak niemal wszystkie potrawy, ma swoj± wersję masala. Masala to mieszanka przypraw typowych dla Indii. Dla każdego dania skład przypraw wygl±da nieco inaczej, ale wszystko, od herbaty po kurczaka może być masala. W Indiach używa się tego słowa tak często, że może ono zacz±ć działać człowiekowi na nerwy.
W Indiach jest jeszcze jedna rzecz, której nie można nie spróbować – słodycze. Tradycyjne słodycze wytwarzane na bazie mleka, nie wygl±daj± może zbyt zachęcaj±co, szczególnie, co jest powszechn± praktyk±, podane ręk± i zawinięte w gazetę, ale s± po prostu pyszne.
Kuchnia indyjska oferuje bogaty wybór, ciekawe zestawienia i oryginalne smaki. Żeby się ni± cieszyć, trzeba jednak umieć zapomnieć o tym, w jakich warunkach przygotowywane jest jedzenie. Nie można patrzeć na brudne ręce kelnera, kiedy podaje zamówion± potrawę, ale należy reagować, jeżeli tymi brudnymi rękami zaczyna grzebać ci w talerzu, próbuj±c na przykład wyci±gać kawałki cebuli, je¶li zwrócisz uwagę, że prosiłe¶ bez cebuli. Najlepiej jest założyć, że je¶li co¶ jest dobrze ugotowane lub usmażone, znaczy, że większo¶ci niechcianych rzeczy już tam nie ma. I z takim podej¶ciem spróbować tylu dań, ile tylko da radę, bo kuchnia indyjska jest fantastyczna.
Komentuj [0]


Kathamndu, Pokara, Lumbini @ 2010-11-26 13:23

Újra a ”civilizációban”, inidiai vízum és utazás a világ legnagyobb demokráciája felé Buddha szülőhelyén keresztül

Zuhany. Áram. Autók. Szennyezett levegő. Zaj. Taxik. Boltok. Árusok. Az első néhány órában valóban úgy tűnt, hogy Katmandu világváros. Be kell vallanom, hogy szép dolog a falusi élet, de azért a kirándulás végére már hiányoztak bizonyos dolgok a városból. No, nem a zaj meg az egyfolytában ajánlkozó taxisok és túk-túk sofőrök (ez egy általában háromkerekű járgány ami rövidebb távolságokon taxiként funkcionál és elmaradhatatlan kelléke a nagyobb városoknak Dél-Kelet Ázsiában), hanem a folyóvíz meg még néhány olyan dolog ami nekünk kényelmes ”civilizált” embereknek alapkövetelmény. Hiába, el vagyok kényeztetve, de legalább beismerem. Még egy éjszakát Marissánál aludtunk, elhoztuk tőle a csomagjainkat, majd átköltöztünk egy kényelmes apartmanba, hogy kicsit kipihenjük magunkat és élvezzük a nagyváros kényelmeit (apropó, nagyváros. Ez a kifejezés legfeljebb Katmandu lélekszáma alapján állja meg a helyét, mert inkább olyan érzése van itt az embernek mint egy nagyra nőtt faluban – talán még Érd sem volt ekkora falukorában). Persze azért dolgunk is van, mert még el kell menni az indiai vízumot elintézni. Körülbelül tíz nap telt el azóta, hogy leadtuk a kérvényt, remélhetőleg mostanra megérkezett az engedély és tisztázták, hogy nem vagyunk sem prostituáltak sem élőállat csempészek. Ezt az igazolást elvileg az otthoni indiai követségnek kell átküldenie, lelki szemeimmel már láttam is ahogy a budapesti konzul felhívja Mamit és megbeszélik, hogy milyen jó gyerek is vagyok meg ha már így alakult, hogy mit ettek az elmúlt két hétben (fiam, és ti tényleg nem esztek marhát? Ejnye no!). Aztán kiderült, hogy ez a beszélgetés valami miatt elmaradt és igazolás nincs, de azért egy hónapra így is megadják a vízumot (ezt mondhatták volna az elején, mert többre nem is volt szükségünk, no de hát ez India, tilos, hogy bármi is logikus legyen). Két óra várakozás után leadom az útlevelet, fizetek, majd még délután vissza kell jönnünk (Magdusnak is, mert nem látták és lehet, hogy mégis egy fél tonna fát akar becsempészni Indiába). Végül sikerül visszakapnunk az útleveleket (közben egy izraeli majdnem megveri az egyik biztonsági őrt mert az nem akar minket beengedni) amit meg is ünneplünk. Ekkor már kezdtük sejteni, hogy Indiához kell majd némi türelem…
Ebben a pár napban amit Nepál fővárosában töltöttünk megismertük Jerryt! Jerry ír, hangos, sokat iszik, kenyai felesége és két tejeskávé lánya van, valamint ő az egyik főszervező abban a projektben amely keretében az általunk végigjárt túraútvonalat építették ki. Nagyon lelkesen beszél az itteni munkájáról, egy másik útvonalról amit hasonlóan ő és csapata készített elő (neve: Numbur Cheese Circuit) és kiccsaládjáról akik éppen Kenyában vannak, de lehet, hogy hamarosan ide fognak költözni. Egy pár pohár kölespálinka elfogyasztása után emelkedett hangulatban válunk el és Jerrz arra biztat bennünket, hogy írjunk a kirándulással kapcsolatos élményeinkről és legyen minél több gyerekünk. Persze, az ő családja Afrikában van…
Lassan véget érnek nyugalmas napjaink Katmanduban és újra útra kelünk, immár India irányába, mert a vízumunk hamarosan lejár (15 napig érvényes). Dél felé indulunk, tehát Pokharába és persze kisbusszal. Itt Nepálban minden busz legalább kétszintes (a londoni piros az háromszintes lenne), a tetőn újból többen utaznak és útközben megállunk enni is, ahol az árus srác megpróbál rávenni arra, hogy vegyek több zacskó chipset, mert hátha sztrájk lesz útközben és akkor majd jól éhen halok. Bátran vállalom a kockázatot, nem veszek semmit. Hat óra utazás után megérkezünk Pokharába (ez az egyik legnépszerűbb hely Nepálban, mert ennek a közeléből indul az Annapurna kirándulóút, ami az egyik leghíresebb a világon és a Nepálba látogatók több mint hatvan százaléka ezt választja, így aztán ez októberben és novemberben úgy néz ki mint egy kisebb európai város. Pokharában egy új dolgot is kipróbálunk, a siklóernyőzést!Húúú, hát először egy kicsit féltem, de mikor már a levegőben voltunk kiderült, hogy az egészben a legrémisztőbb a felfelé vezető kanyargós kocsiút volt. Micsoda látvány onnan fentről a világ! Össze sem hasonlítható azzal amikor repülőgépen ül az ember. Ez utóbbi inkább olyan mint egy filmvetítés, siklóernyőzés közben viszont hallani a szelet, érezni minden kis fordulást, mozdulatot. Sajnos már délután volt így nem volt igazán jó felfelé szálló áramlat ezért aztán csak szűk tíz percet töltöttünk a levegőben, de megérte. Pokharában van még egy szép tó és rengeteg utazási iroda, amelyek közül egyiknél lefoglaltunk két turista buszjegyet (kétfajta jegyet árulnak, turistát meg helyit, előbbi elvileg kényelmes, légkondicionált buszt jelent, utóbbi helyi járatot ami mindenhol megáll és létszámtól függetlenül mindenkit felvesz) másnapra Lumbinibe, ami Buddha szülőhelye és pár kilométerre van csak az indiai határtól. Azért döntöttünk így, mert eddig csak helyi járatokkal utaztunk és nem volt kedvünk a nyolc-tíz órás utat a már ismert körülmények között végigutazni. Aztán ez nem jött össze, az igazmondás nem mindenkinek az erőssége Nepálban, de végül csak eljutottunk Lumbinibe ahol sétáltunk egyet a Buddha szülőhelye környékén (a hely a Világörökség része), majd kihasználtam az alkalmat és egy helyi busz tetején utaztam egy-két órán keresztül. Ezután rövidesen bici-riksára pattantunk és meg sem álltunk a határig. Európában (már ahol még létezik) a határ két ellenőrzőpontból áll, közte pedig a senki földje terül el. Ilyen a világnak ezen a részén nem létezik. Mindenhol autók dudálnak, emberek mászkálnak, tehenek és egyéb állatok sétálgatnak meg persze természetesen árusoktól és taxisoktól hemzseg a környék. Van egy kapu ahol ki van írva, hogy ez Nepál vége meg egy másik ahol India kezdődik, de ezek között akkora a káosz, hogy Magdus valóban átcsempészhette volna azt a fél tonna fát. Mi végül úgy kaptunk pecsétet, hogy egy irodának kinéző helységből néhány egyenruhás kiintegetett, hogy mi nem helyinek nézünk ki, jöjjünk be (egyébként több ilyen bódé is van ezen a szakaszon, tehát nem a határőrirodába mentünk be, hanem az egyikbe). Innen visszaküldtek, hogy hát Nepált már elhagytuk, de pecsétet nem kértünk (senki nem szólt útközben). Séta vissza tehenek és kamionok kerülgetésével, pecsét majd újra indiai határőrök. Itt még egy papírt ki kellett tölteni, de ezután meglepően könnyen ment minden, hamarosan hivatalosan is India területére léptünk.
Komentuj [0]


Nyugati-Ramechhap Hegyseg @ 2010-11-26 13:21

Kirándulás az Őslakosok Túraútvonal (Indigenous Peoples Trail) mentén, avagy hihetetlen emberek és tájak a Mount Everest árnyékában

Ha mi megérkezünk valahová, biztosan ünnep kezdődik (lásd: Kína). No nem amiatt, hogy mi ott vagyunk, hanem azért, mert a hinduk egyik legszentebb alkalma éppen ittlétünk idejére esik. Mit is jelent ez? Természetesen azt, hogy a közel harmincmillió nepáli közül nem kevés utazik haza (vagy ki tudja hová, de általában arra, amerre mi megyünk), tehát a buszok nem feltétlenül üresek. Ez még nem lenne baj (utaztunk mi már tele buszon Budapest és Siófok között is), de itt nem létezik olyan, hogy egy rakott szekérre ne férne fel még egy szál széna, de az is lehet, hogy a Guinness Rekordok Könyvétől voltak itt éppen a megfigyelők, akik, azt hiszem nem is csalódtak ha valóban látták a buszunkat. Egy szó mint száz, estére azért megérkezünk egy Mude nevű városkába (estére, mert itt a 120 kilométeres távolságot 6-7 óra alatt sikerül megtenni, mert a síkvidéken utasokat veszünk fel, a keskeny hegyi utakon pedig annak ellenére nem haladunk túl gyorsan, hogy a sofőr időnként Schumachernek képzeli magát egy Forma 1-es játékban, ahol az embernek több élete van (ha valakinek szalagkorlátot gyártó cége van ajánlom Nepált. A lehetőségek végtelenek). Azért végül leszállunk a már említett városkában (amiről a wikitravel.org oldalon talált leírás sejtelmesen csak annyit említ, hogy „az első éjszakát Mudéban töltheted”). Ez így önmagában még nem hazugság és attól sem kell tartanunk, hogy a buszozás közben ránk rakódott porral beszennyezzük a szobát. WC kint, zuhanyzó sehol, rovarok és pókok bőséggel. A kerék és a penicillin mögé harmadik helyre feljön a hálózsák, majd az elkövetkezendő napok során első helyre lép, másodikra pedig a rum kerül. Még szerencse, hogy sötét van és nem látjuk, hogy pontosan mit eszünk (egyébként elég finom amit kapunk).
Másnap korai kelés után elindulunk Kolakharka felé, ahol (terveink szerint) az első éjszakát töltjük majd. A ”hivatalos” leírás szerint 4-5 óra alatt kényelmesen elérjük majd ezt a kis városkát, ezen kívül olyanokat is tartalmaz ez a kis szösszenet, hogy ez a kirándulóút ideális idősek és kisgyermekes családok számára. Persze mi ekkor még hiszünk az olvasottaknak, ami majd később fokozatosan megváltozik. Még csak annyit, hogy ez egy nagyon új túraútvonal, amit az is bizonyít, hogy összesen kétszer találkozunk fehérekkel az egész hét alatt, akik mind vezetővel kirándulnak (a túravezetés sok helyinek biztosít megélhetést, különbséget kell viszont tenni vezető és hordár között. Míg az előbbi általában beszél angolul és – elvileg – sokat tud mesélni a helyi érdekességekről és szokásokról, addig utóbbi a csomagokat viszi). Mi úgy döntöttünk, hogy nem fogadunk vezetőt, hanem inkább a helyieket kérdezzük majd meg arról, hogy merre visz az út. Már az első nap rengeteg szépséget és érdekességet látunk. Iskolába igyekvő, egyenruhás kisgyerekek, szénával megrakott kosarakat cipelő nők és férfiak, motoron száguldozó fiatalok és emberfürtökkel tele buszok haladnak el mellettünk. Kis falvakon keresztül visz az utunk ahol az emberek állati erővel szántanak, majd hamarosan elhagyjuk az utolsó villanyvezetéket is. Ilyet majd csak hat nap múlva látunk újra. A folyó víz ritka és ha van is, a mi gyomrunknak jobb, ha nem isszuk meg, illetve arra is figyelmeztettek még Katmanduban, hogy a környéken az utóbbi időben néhány embert kolerával diagnosztizáltak, így vízfertőtlenítő tablettákat használunk, étkezések után pedig rumot (és ennél is fontosabb, hogy nem eszünk húst és mindig megkérjük, hogy alaposan süssék/főzzék meg az ételt). Utunk közben persze focimeccset is látunk, hiába, valóban ez a legnépszerűbb sport a világon (például jéghokizó, teniszező vagy golfozó gyerekeket egyáltalán nem találunk). Sötétedés előtt csatlakozunk egy kis csoporthoz, aki ugyanoda tart ahova mi. Ők helyiek, biztosan tudják mit csinálnak, őket követve majdcsak eljutunk Kolakharkába, ahol tiszta szállás és remélhetőleg zuhanyozási lehetőség vár minket. Hamarosan kiderül, hogy elszámítottuk magunkat, mert igaz, hogy ők is arra mennek amerre mi, de sötétedéskor szépen lepakolnak és megállnak éjszakára egy kis ”faluban”. Semmi kedvünk itt aludni, de előttünk a ködös, sötét erdő, nem tudjuk, hogy mennyit kell még gyalogolnunk, így egy helyi kisfiú segítségével szállást találunk. Magdus kicsit (ez lehet, hogy nem elég erős szó) elkeseredik, ami érthető, hiszen nem erre számítottunk, de nincs más választásunk. A vacsora elég finom (rántotta, lencseleves, rizs, zöldségek), majd egy ágyat is kapunk, igaz, azt még hozzá kell tenni, hogy mindenki ezt az ágyat kapja (nagymama, nagypapa, lányuk, két unoka és két másik vendég akit itt ért az éjszaka, valamint egy tyúk és féltucat kiscsibe, akiket 2900 méteres magasságban októberben már nem lehet kitenni, mert megfáznának. Nem mondanám, hogy ez életem legkényelmesebb éjszakája, de legalább valóra válik egy álmom (minden férfi álma), hogy egyszerre több nővel hálhatok egy ágyban. Magdus valami miatt nem féltékeny…
Ahogy világosodni kezd mi is elindulunk és egy bő óra múlva felérünk Thulo Sailungra (3300 méter magasra) ami mindenért kárpótol. A csúcs neve ”Száz Hegy”-et jelent, ami nem áll messze a valóságtól. A zöld, teraszosan művelt dombok, dús hegyi legelők mögött a tiszta, reggeli időben ott húzódik a Himalája és a világ legmagasabb hegycsúcsa, a Mount Everest. Ezért a látványért akár egy disznót is behozhattak volna éjszakára. Thulo Sailung egyébként a három nagy vallás (Hinduizmus, Sámánizmus, Buddhizmus) szent helye is, de főleg utóbbiak tartják nagy becsben, amit több vallási célú épület is jelez. A Miután eleget gyönyörködtünk leereszkedünk Kolakharkába (ez a csúcs volt utunk legmagasabb pontja), megtekintjük a szállást ahol elméletileg aludnunk kellett volna (sokat nem veszítettünk, folyó víz itt sincs, bár a már korábban említett útleírás szerint az elmúlt évben egy felzárkóztató program keretében „európai elvárásoknak megfelelő” szállásokat építettek ki a kirándulóút mentén, az már a mi hibánk, hogy elfelejtettük, hogy Kelet-Ukrajna is Európa része). Ettől kezdve az útleírást egy valóságos történeten alapuló népmesének tekintjük.
Utunk harmadik napján elérjük Raj Veer Gombát (a gomba itt nem erdei növény, hanem buddhista kolostor), ahol adnának szállást éjszakára, de „minek maradnánk itt, hiszen a következő falu ahol európai szintű szállás van csak két órányira van innen”. E nap végéig még hittünk a helyieknek, de ez is hamarosan megváltozott (bár az nem az ő hibájuk, hogy háromszor-négyszer olyan gyorsan sétálnak mint mi). Surke-be kellene eljutnunk, de egy kis hegyi ösvényen, ötven méteres patakvölgy mellett ér minket az alkonyat. Nincs más választásunk, újra egy helyi családnál töltjük az éjszakát (rövid magyarázat (magyarázat a magyarázatban: szeretem azt a szót, hogy magyarázni. Kifejező, és például angolban nincs olyan, hogy ”to english”, spanyolban sem létezik az ”espanolear” kifejezés és a lengyelek sem használják a ”polakowac” szót. Na mindegy. Vissza az eredeti magyarázathoz): a túraútvonal mentén a tervezők anyagi és egyéb segítséget biztosítottak bizonyos falvakban egy néhány kiválasztott családnak ahhoz, hogy egy vagy két szobát falusi turizmusra alkalmas szálláshellyé alakítsanak át. Ezen kívül minden ilyen háznál építettek egy budit és egy mosdót. Elvileg ezeknél a házaknál kellett volna megszállnunk, de összesen kettőt sikerült időben meg- illetve nyitva találnunk). Szóval a helyi család akinél végül alszunk három generációból és 20-30 főből áll. Tyúkok, kutyák, kecskék és bivalyok vannak a ház körül, a földet pedig teraszosan művelik, főleg kölessel foglalkoznak. Mint később kiderül, ebből pálinkát is főznek, majd a lepárló szerkezetet is megmutatják. Bizonyosan igaz az az elmélet, hogy mind egy anyától (vagy apától) származunk. Miközben kint ülünk és várjuk a vacsorát, a család tagjai sorban érkeznek haza a munkából, na persze nem az irodából jönnek, hanem a földekről, különféle dolgokat cipelve.
Itt nagyon jót alszunk (no nem a tisztaság, hanem a fáradtság miatt) és másnap még bivalytejet is kapunk a reggelihez, valamint „annyit fizetünk amennyit gondolunk”. Ezután átkelünk a patakon, megnézzük a közeli vízesést és a magasban lévő függőhidat, majd megérkezünk oda, ahol előző este kellett volna aludnunk. Ez a hely már tényleg szinte európai szintű (a legegyszerűbb értelemben). Itt útba igazítanak Doromba felé valamint találkozunk egy néhány belgával. Újra egész nap sétálunk, megint gyönyörű völgyek, teraszosan művelt hegyoldalak és kis települések mellett (erről a képek mondanak a legtöbbet, illetve többet mint a szöveg, igazából ezek sem adják vissza azt, hogy milyen ez a vidék valójában). Ez az első este amikor teljesítjük a tervezett útvonalat és Dorombában alszunk, elég tiszta szálláson ahol még zuhanyozni is sikerül (az első és mint később kiderül az utolsó alkalommal túránk során, persze hideg vízben).
Mit is írjak még? Annyi kis részlete van ennek a kirándulásnak, olyan sok benyomás, hogy lehetetlen mindet megörökíteni, na és unalmas is lenne egy idő után. Talán a legjobb lesz egy pár villanásszerű képet bemutatni. Egyike este egy olyan helyinél aludtunk, akinek állítólag mágikus hatalma van a falusiakon. Minden esetre két felesége volt és nem adott nekünk vacsorát, így végül száraz tésztát ettünk. Valóban mágikus. A helyiek a legkisebb ösvényeket is ismerik mindenfelé, úgy, mint ahogy mi is csukott szemmel eljutunk a Moszkva térre vagy a Lőportár utcába Budapesten. Sokszor ilyen rövidített utakra irányítottak minket („shortcut, shortcut, good!”), és csak csóválták a fejüket amikor mi a hosszabb (de sokkal kevésbé emelkedős) utat választottuk. A legtöbb házon kis napelem van ami pont annyira elég, hogy egy néhány órán keresztül lámpavilágnál tudnak tevékenykedni, illetve fel tudják tölteni a mobiljukat. Érdekes látvány mikor egy helyi viszi a szénáskosarat a fején és telefonál. Egyik nap sokat sétáltunk rossz irányba és már nem lett volna időnk gyalog visszamennünk. Éppen arra jött egy busz (hmmm…egy teherautó aminek a platóján ültek és álltak az utasok). Felszálltunk. Egy keskeny hegyi földúton mentünk fölfelé, de mikor túl éles kanyarhoz értünk amit a járgány nem tudott egyből bevenni, kicsit vissza kellett tolatnunk. Merre? Persze a szakadék felé (milyen szalagkorlát?). Az út végére Magdus magyarul is tudta a Miatyánkat. Tláan a harmadik vagy negyedik napon történt, hogy reggeli után továbbindultunk egy kisebb hegy irányába. Nem voltunk egyedül, mert sok falubeli is arra igyekezett amerre mi, azzal a kis különbséggel, hogy minden családnál volt legalább egy élő állat (kecske, tyúk, galamb, stb). Hamarosan kiderült, hogy az ünnepnek az a napja van, amikor állatáldozatot mutatnak be! Elkezdtünk beszélgetni az egyik családdal, kiderült, hogy az apa két hétre jött haza, egyébként Katarban dolgozik, meg azt is megtudtuk, hogy egy kis templomba megy mindenki ahol az áldozatokat majd a pap elvégzi. Mikor odaértünk a dombhoz ahol a szentély állt, meghívtak, hogy menjünk velük és vegyünk részt az ünnepen. Egy csapásra mi lettünk a fő látványosság, több tucat kisgyerek vett körül minket akik közül néhányan angoltudásukat is megcsillogtatták. Sajnos hamarosan tovább kellett indulnunk, mert még hosszú út állt előttünk, de rövid látogatásunk alatt megnézhettük ahogy egy galambot feláldoznak az oltáron. A helyiek (a gyerekektől elkezdve a papokon át az idősekig) mind biztattak minket, hogy fényképezzünk és valóban rengeteg jó képet lehetett volna készíteni, de eddigre természetesen már lemerült a fényképezőnk. Balfácánok. Sebaj, a fejünkben rengeteg kép maradt meg így is. Az utolsó éjszakát egy halászfaluban töltöttük ahová már sötétedés után értünk. Itt is helyiek fogadtak be (bár így működött ez mindenhol ahol jártunk, hogy mikor az emberre ráesteledett bekopogott egy házba és kapott szállást) és sört valamit sült halat is kaptunk. Másnap Katmandu felé vettük az irányt, de mivel az ünnep legszentebb napja volt, nem jártak buszok (a helyiek úgy tudták, hogy a buszvezető elment templomba és majd utána megy vissza Katmandu felé, hmmm….) és óránként két-három kocsi ment el mellettünk. Végül egy mikrobuszt sikerült leintenünk ami elvitt minket a fővárosba. Jó volt újra zuhanyozni és bevallom, hogy korábban nem sokszor örültem annyira annak, hogy pizzát tudok vacsorázni.
Komentuj [0]


Katmandu @ 2010-11-26 13:18

A káosz kezdete és a majmok temploma

A repülőgép ablakából kinézve magas hegyeket és dús erdőket látunk mielőtt földet érünk Nepál fővárosában. Már leszállás előtt megismerkedünk azzal a litván párral akikkel egyszerre érkezünk majd meg Marissa házába akinél a következő pár napot töltjük majd Couchsurfinggel. Vízumot a repülőtéren igénylünk, fényképet csináltatunk, átváltjuk a még régebbről megmaradt japán yent nepáli rúpiára, majd kiderül, hogy vízumot csak valutáért lehet venni (persze a pénzváltó nem így tudja, úgy tűnik, jó lesz odafigyelni, mert ahogy közeledünk India felé a különböző információk igazságtartalma egyre csak csökken). Még szerencse, hogy van nálunk Euro, így végül eljutunk a kijáratig, majd kevés alkudozás után (500-ról 200-ra, és még így is valószínűleg többet fizettünk mint a helyiek) taxival és a két litvánnal együtt a Boudhanat nevű városrészbe ahol vendéglátónk lakik. Lepakolunk, majd elmegyünk öten ebédelni. Nepáli Thalit eszünk, amit egy olyan tálon hoznak, amin több kis mélyedés van a különféle ételeknek. Ezek között van lencseszósz, savanyított zöldség (hogy mi, azt nem tudjuk megállapítani), egy másik felismerhetetlen dolog ami a változatosság kedvéért curry szószban úszik, valamint helyi joghurt és emellé roti (kis, kerek, lapos kenyér) és persze rizs. Azt még hozzá kell tenni, hogy miután séta közben láttuk a hentesüzleteket, úgy döntöttünk, hogy meghatározatlan ideig vegetáriánus (egyesek szerint bicsérdista) étrendre térünk át, annak ellenére, hogy itt a nyershús mellé néhány tucat ingyenlégy is jár. És akkor a káoszról. Már a repülőtér is úgy néz ki, mint egy közepes bevásárlóközpont, a ”hivatalos” személyek pedig, hát, hogy is mondjam, nem feltétlenül állnak mindig a helyzet magaslatán. Mi csináltatunk fényképeket a vízumhoz, a Litvánok viszont azt mondják, hogy majd hozzák, mert a csomagjukban van, és végül a határőr csak legyintett. Kint már várnak a taxisok és hamar kiderül, hogy csak minket és csak most akár 500-ért is hajlandóak elvinni, még úgy is, hogy ezzel ők pénzt veszítenek, de hát mivel mi itt vendégek vagyunk, megteszik ezt a szívességet. Aztán mint már korábban említettem, 200 lesz a vége. Útközben kiderül, hogy itt baloldali közlekedés van, bár ez nem mindig látszik. Taxink különféle állatokat kerülgetve visz minket úticélunk felé, a tehéntől elkezdve, kutyákon keresztül, majmokig mindent látunk, emberek lógnak a buszok ablakaiban és tetején és az is világossá válik, hogy itt a dudálás annyit jelent: „vigyázz, mögötted vagyok” (vagy benne van a KRESZ-ben, hogy ha valaki két percen keresztül nem dudál akkor megbüntetik). A nap folyamán még elmegyünk a Majmok Templomába is, ami az egyik legnagyobb hindu kegyhely Nepálban (az ország nagy százalékban ezt a vallást követi, második helyen a Buddhizmus áll). Ez a hely valóban tele van majmokkal, akik össze-vissza szaladgálnak, ételt lopnak és ijesztgetik az embereket. Ezen túl már látszik az a hatalmas anyagi különbség a szegények és gazdagok között amit Indiával kapcsolatban már sokszor hallottunk, bár ez még itt ”csak” Nepál.
A következő nap nagy feladata az indiai vízum igénylése, ami Katmanduban (elméletileg) nem bonyolult. Azért, hogy legyen erőnk, egy finom reggelivel kezdünk egy kis kávézóban, amiről kiderül, hogy nem is olyan kicsi, mivel van második szintje és tetőterasza is. Ez egyébként igaz a legtöbb itteni vendéglátó helyre, mert az épületek többsége keskeny, többszintes és lapos tetővel rendelkezik. Evés közben szép kilátás nyílik a Boudha Stupa nevű buddhista szenthelyre, ami a maga nemében a legnagyobb a világon és ami miatt rengeteg szerzetest látni a környéken. Figyelem! A szenthelyet csak az óramutató járásával megegyező irányba illik körbejárni, valamint nőknek a szerzeteseket megérinteni tilos (mindez persze elvileg, mert ebben az országban nem sok dolog működik úgy ahogy az le van írva). A követségig taxival megyünk, na nem mintha ennyire meggazdagodtunk volna az utóbbi időben, de egyszerűen ez a leggyorsabb (és egyik legolcsóbb) módja annak, hogy az ember egyik helyről a másikra eljusson. Az indiai kormánynak az egyik újítása, hogy a vízumot nem közvetlenül a követségen kell igényelni, hanem egy magáncégnél. Ez persze elvileg meggyorsítja az eljárást, gyakorlatilag…hát nem tudom. A másik érdekesség az, hogy az indiai vízum nem akkor lép érvénybe amikor az országba érkezik az ember, hanem abban a pillanatban amint kiadják (emiatt nem intéztük el ezt már Varsóban). A sorszámot kiadó automata persze nem működik (nem meglepő, ez itt szinte már India), így a biztonsági őr ír egy sorszámot egy darab papírra. Pár órás várakozás után be tudjuk adni a kérelmünket, ami egyelőre még nem a vízumkérelmet jelenti, hanem egy olyan papír kitöltését, amelyet elküldenek Magyar- illetve Lengyelországba avégett, hogy az ottani követség igazolja becsületes szándékainkat. A délutánt sétálással és készülődéssel töltjük, mert a tervezett egyhetes kirándulásra még be kell szereznünk egy néhány dolgot. A következő nap is az előzőhöz hasonlóan telik el, vendéglátónk, Marissa, beleegyezik, hogy néhány dolgot amik nem szükségesek a túrához nála hagyjunk, így három nappal Katmanduba érkezésünk után elindulunk kelet felé, hogy a Mount Everest lábánál fekvő hegyeket felfedezzük.
Komentuj [0]


CIˇGLE W INDIACH @ 2010-11-18 16:26

Tak, nie udało się. Nie wpuszczono nas na pokład samolotu. Czemu? Wydaje się, że z dwóch powodów. Po pierwsze, nasz bł±d, mieli¶my nieaktualne informacje. Nie wiedzieli¶my, że musimy mieć bilety powrotne z Tajlandii, żeby dostać wizę. To dałoby się jeszcze naprawić. W końcu na lotnisku można kupić bilety. Wystarczyłoby też, żeby udostępniono nam hasło do sieci, netbooka mieli¶my w reku. Ale obsługa Kingfishera starała się jak mogła przedłużyć procedurę, chcieli, żeby¶my posiedzieli, poczekali, zabrano nam paszporty pod pretekstem ich skserowania, co zajęło jakie¶ 15 minut. Za to bez słowa sprzeciwu i bez żadnej dopłaty dali nam bilety na analogiczny lot cztery – cztery! – dni póĽniej. Jak się niechc±cy dowiedzieli¶my, poprzedni lot do Bangkoku został odwołany, pasażerów upychano po innych samolotach, a nasze miejsca były już zajęte jak my stali¶my jeszcze przed okienkiem check-in i dopiero zaczynali¶my dyskusję na temat, co w tej sytuacji możemy zrobić.
Nie udało się uciec z Indii, trzeba było więc wykorzystać ten dodatkowy czas. Odwiedzili¶my kilka miejsc w Kalkucie, na które nie znaleĽli¶my wcze¶niej czasu, między innymi Science City. Można je skwitować jednym słowem: retro. Szczególnie czę¶ć po¶więcona ewolucji. Ale bawili¶my się nieĽle.
Jeszcze lepiej bawili¶my się na kalkuckim szesnastym festiwalu filmowym. Przez siedem dni w kilku salach pokazywane były filmy z całego ¶wiata, w dużej czę¶ci te, które wcze¶niej nie przeszły przez cenzurę. Okazało się jednak, że kupienie biletów to niełatwa sprawa. Na terenie kina było wszystko oprócz dwóch rzeczy: otwartej kasy biletowej i programu imprezy. Pochodzili¶my trochę, popytali¶my. Okazało się, że program jest wydrukowany, ale można go dostać jedynie w centrum prasowym. Do sali weszli¶my niepytani o nic przez nikogo i faktycznie zdobyli¶my program. Po tym małym sukcesie uznali¶my, że może będzie łatwiej, je¶li podamy się za prasę. B±dĽ co b±dĽ legitymacje mamy, napisać o co¶ festiwalu i tak mieli¶my zamiar. Poszli¶my więc do głównego organizatora, który zapytał jedynie o kraj naszego pochodzenia. To, dla kogo pracujemy, jak się nazywamy i czego tak wła¶ciwie chcemy, jako¶ go nie obchodziło. Legitymacji oczywi¶cie nie było potrzeby wyjmować. Kole¶ dał nam darmowe wej¶ciówki na wszystkie filmy i zaprosił na konferencję prasow±. W ten oto sposób resztę wieczorów w Kalkucie spędzili¶my w kinie. Ostatniej nocy obejrzeli¶my jeden z dwóch polskich filmów pokazywanych na festiwalu, „Wszystko co kocham” Jacka Borcucha, na który nieskutecznie próbowałam się wybrać przez kilka miesięcy przed wyjazdem.
Drugie podej¶cie do wylotu z Kalkuty zakończyło się sukcesem. Tym razem zadbali¶my o każdy najdrobniejszy szczegół, nie było do czego się przyczepić. Kolejny przystanek – Tajlandia.
Komentuj [0]


KALKUTA @ 2010-11-18 16:19

Do krów, psów i kóz doł±czyły szczury. Prawdopodobnie zauważyli¶my je dlatego, że nasz samolot się opóĽnił i do Kalkuty przyjechali¶my w ¶rodku nocy. Inn± rzecz±, która rzuca się w oczy, jest niesamowita liczba osób ¶pi±cych na ulicy. Odnosi się wrażenie, że wszyscy rikszarze i sprzedawcy s± bezdomni, co po czę¶ci pewnie jest prawd±. Obsługa hotelowa (choć ciężko mi używać słowa hotel na okre¶lenie tego, co tu oferuj±) też chyba nie ma domów, bo w każdym miejscu, które obejrzeli¶my, pracownicy spali na rozłożonych po korytarzach kocach.
Kalkuta, poza oczywistymi atrakcjami turystycznymi, oferuje kilka ciekawostek transportowych. Tu powstała pierwsza w kraju linia metra, druga jest w budowie (co¶ nam to przypomina), tu też zachowały się dwa relikty, których nie ma już w pozostałych indyjskich miastach: tramwaje oraz riksze ci±gnięte przez ludzi. Te pierwsze stoj± wiecznie w korkach, te drugie z kolei zostały zakazane kilka lat temu, ale zabronienie Hindusom ci±gnięcia rikszy odnosi taki sam efekt, jak stawianie tu znaku „zakaz używania klaksonu”. Obok tego typu rikszy występuj± oczywi¶cie riksze rowerowe i auto riksze (zwane inaczej tuktukami). Wszystkie trzy typy należ± do najtańszych ¶rodków transportu i używane s± tylko na krótkie dystanse. Na dłuższe dystanse trzeba brać droższ± taksówkę. Kierowcy wszystkich czterech wyżej wymienionych kończ± kurs zawsze tym samymi słowami: „Daj mi więcej”, chociaż w każdym przypadku cenę ustala się z góry. Można skorzystać z licznika, ale wtedy trzeba liczyć się z o wiele dłuższ± tras±. Opcjonalnie kierowca wybiera najbardziej zakorkowan± drogę. Istniej± też rzecz jasna autobusy, ale nimi nigdy nie wiadomo, gdzie się dojedzie. Kierowca powie „tak, tak, na dworzec”, po czym wysadza cię dwa-trzy kilometry dalej i sam sobie szukaj.
Kalkuta była ostatnim miejscem, jakie odwiedzili¶my w Indiach. Nasz pobyt był krótki, ale intensywny i musimy przyznać, że kraj ten porz±dnie nas zmęczył. Po drodze na lotnisko cieszyli¶my się na my¶l o kolejnym miejscu, Tajlandii, gdzie planowali¶my tygodniowe wakacje na jednej z wysp. Jak się potem okazało, z rado¶ci± trzeba było jeszcze trochę poczekać.
Komentuj [0]


MUMBAJ @ 2010-11-18 16:18

Jako¶ tak nam się układa, że w każdym kraju trafiamy na jakie¶ ¶więto narodowe. Tym razem to Diwali, ¶więto ¶wiatła. Oficjalnie obchody trwaj± pięć dni, ale Hindusi potrafi± zrobić z tego i miesi±c. Kto¶ powiedział nam, że ¶więto trwa dopóty, dopóki nie obdaruje się wszystkich krewnych i s±siadów słodyczami. Przy hinduskim zorganizowaniu może to trwać wieki.
W pewnym sensie ¶więtem dla Indii był też przyjazd Baracka Obamy. O ile Diwali nie powstrzymało Hindusów od otwierania sklepów i prowadzenia interesów, o tyle przyjazd amerykańskiego prezydenta już tak. Obama pojawił się w Mumbaju prawie równo z nami i został ulokowany jaki¶ kilometr od hotelu, który wybrali¶my. Dwa dni wszystko w okolicy było zamknięte, ł±cznie z głównymi atrakcjami typu Brama Indyjska. Idealnie jak na nasz trzydniowy pobyt. Nie zdziwiła nas też informacja, że większo¶ć miejsc jest zamknięta w poniedziałki. Trzeci z trzech dni w Mumbaju był wła¶nie poniedziałkiem.
Mówi się trudno. Zazwyczaj nie mamy problemów ze znalezieniem sobie zajęcia, tym razem nie było inaczej. Umówili¶my się z Tauseefem na Slum Tour, czyli wycieczkę po największych indyjskich slumsach, tych samych, w których kręcono „Slum doga”.
Slum Tour jest inicjatyw± studenck±, z której dochód trafia do miejscowej społeczno¶ci. Głównymi założeniami projektu jest stworzenie miejsc pracy dla ucz±cej się młodzieży oraz podniesienie ¶wiadomo¶ci obcokrajowców o tym, czym zajmuj± się ludzie mieszkaj±cy w slumsach. A czym konkretnie?
Slumsy, ku naszemu zaskoczeniu, to przede wszystkim wielkie centrum recyklingu. Po zobaczeniu ton ¶mieci walaj±cych się po ulicach, stracili¶my wszelk± nadzieję, że kto¶ w tym kraju wpadł na pomysł powtórnego wykorzystania surowców. A tu proszę, miła niespodzianka. W barakach ludzie trzymaj± przestarzały, ale wci±ż profesjonalny sprzęt do przerobu papieru, plastiku, metalu etc. Oprowadzenie po tej czę¶ci slumsów było pierwsz± czę¶ci± wycieczki. Tauseef zabrał nas następnie do czę¶ci mieszkalnej. Ludzie żyj± tu w niesamowitym ¶cisku: ponad pół miliona osób na kilometr kwadratowy! W±skie uliczki, ciasne przej¶cia, trzeba uważać na głowę. Wykorzystuje się więc każd± możliw± przestrzeń. Sporo ludzi, głównie dzieci, przesiaduje na dachach.
Z czę¶ci mieszalnej przeszli¶my do czę¶ci fabrycznej. Czyli już nie odzyskiwanie, a produkcja. Tauseef stwierdził, że slumsy s± niemal samowystarczalne. Czegokolwiek by¶ sobie nie zażyczył, kto¶ na pewno to tu wytwarza. I faktycznie, maj± tu wszystko, od chleba i ciastek, przez hinduskie ołtarzyki (te robi± muzułmanie), ubrania, w tym te wysyłane póĽniej za granicę, torby i farby aż do biżuterii i mebli. W slumsach maj± swój własny szpital i szkoły.
Slum Tour zajęła nam większo¶ć dnia. Tauseef, obecnie student matematyki, podszedł do sprawy sumienne i profesjonalnie, z czym w Indiach nie spotkali¶my się za bardzo do tej pory. Sam wychował się w slumsach, chodził do jednej z tutejszych szkół. Zna bardzo dużo osób w okolicy, dzięki temu mogli¶my wej¶ć do warsztatów i domów, porozmawiać z ludĽmi. Generalnie prosi się odwiedzaj±cych o nierobienie zdjęć, z tego względu wyci±gnęli¶my aparat jedynie kilkakrotnie, na wyraĽne życzenie osoby fotografowanej lub sygnał ze strony Tauseefa że w tym miejscu wolno. Slum Tour możemy polecić z czystym sumieniem, dla zainteresowanych dalsze informacje na .
Na li¶cie rzeczy, których nie udało nam się zobaczyć w Mumbaju, jest Bollywood. Samemu nie można do niego wej¶ć, zorganizowane wycieczki s± niemożliwie drogie. Najsensowniejszym sposobem obejrzenia Bollywood jest zostanie statyst± w jednym z filmów. Dostali¶my propozycję takiej pracy i przyjęliby¶my j±, gdyby nie godziny, których nie mogli¶my pogodzić z innymi naszymi planami. W Mumbaju jako¶ nie mieli¶my szczę¶cia. Jedno przynajmniej nam się udało – spotkanie z Mikiem, koleg± Petera, z którym pracowali razem The British School w Warszawie. Mike przyniósł ze sob± co¶, na co Peter czekał już od dłuższego czasu – paczkę od przyjaciela, Gábora. A w paczce butelkę dobrej węgierskiej palinki domowej roboty.
Prosto ze spotkania z Mikiem pojechali¶my na lotnisko.
Komentuj [0]


KOCHI @ 2010-11-14 15:35

Kochi, znane także pod nazw± Cochin, położone jest nad Morzem Arabskim w regionie Kerala na południowym zachodzie Indii.
Między południem a północ± Indii jest przepa¶ć. Niby kraj wci±ż ten sam, króluj± kolorowe ubrania, podobnie jak mieszkańcy północy, ludzie tu też próbuj± naci±gać białych, potrafi± być mocno natarczywi, w Kochi, tak jak i w Delhi czy Waranasi, bezpańskie krowy, kozy i psy chodz± po ulicach. Ale to zwyczajnie nie to samo.
W Kochi jest przed wszystkim o wiele czy¶ciej. Jeszcze może nie czysto, ale wła¶nie czy¶ciej. Chodniki nie s± wysypiskami, żadnych trupów na ulicach, po raz pierwszy od przekroczenia granicy po¶ciel w wynajętym pokoju była w takim stanie, że nie musieli¶my używać ¶piworów. Poza tym można pozwolić sobie na obniżenie progu ostrożno¶ci wobec miejscowych. Na północy ludzie naci±gaj± rzeczywisto¶ć, opowiadaj± najdziwniejsze historie, kłami± i kombinuj± bez przerwy, tylko po to, żeby wyci±gn±ć te dwa grosze więcej. Nie można zaufać w zasadzie żadnej informacji. Nieraz lepiej nawet chodzić w kółko przez pół godziny niż zapytać o drogę, bo, często nie wiedzieć po co, odpowiedzi mog± być bardzo dalekie od realnego stanu rzeczy. W Kerala natomiast udało się nam porozmawiać z kilkoma osobami, w tym także sprzedawcami, którzy nie ograniczali się do stwierdzenia, że wezmę to czy tamto, a wła¶ciwie to wezmę dwa, bo przecież to jest „very good offer, very good price”. Tutaj zdarzyło się nawet, że po prostu przedstawiono nam ofertę i nie naciskano na zakup. Bardzo miła odmiana. Krótko mówi±c, południe to wersja soft północy. Osobom, które przyjeżdżaj± do Indii na krótko, poleciliby¶my odwiedzenie tego wła¶nie regionu. Zyskuje się mnóstwo czasu, je¶li nie trzeba walczyć o wszystko na każdym kroku, a czas w Kerali się przydaje, bo w okolicy jest co robić.
My, niestety, czasu mieli¶my nie za wiele. Musieli¶my ograniczyć się do dwóch-trzech rzeczy. Wybrali¶my Elephant Camp z przyległym schroniskiem dla zwierz±t, wycieczkę łódk± po tzw. back waters oraz wypożyczenie rowerów. Dwie pierwsze atrakcje s± nieco komercyjne, trzecia z kolei raczej nie cieszy się popularno¶ci±. Dzięki temu, już jakie¶ piętna¶cie minut po wypożyczeniu rowerów, to my stali¶my się atrakcj± turystyczn±. Poczuli¶my się znów jak w Nepalskich górach – ludzie byli bardziej zainteresowani tym, sk±d jeste¶my i jak się tam żyje niż tym, co mogliby¶my od nich kupić. Jak zwykle pierwsze były przy nas dzieci.
Cztery dni w Kerali to mało, ale pomogły nam odzyskać nieco sił przed powrotem na kompletnie chaotyczn± północ.
Komentuj [0]


DELHI @ 2010-11-13 08:39

Najciekawsze w Delhi s± bazary i targowiska. W małych i brudnych (bo jakże inaczej) sklepikach można trafić na prawdziwe skarby. Trzeba się jedynie uzbroić w cierpliwo¶ć, bo sprzedawcy s± zazwyczaj bardzo natarczywi. Zbliżenie się do jakiegokolwiek straganu oznacza konieczno¶ć powiedzenia „nie” przynajmniej kilkana¶cie razy. Dobre miejsce do nauki asertywno¶ci. Jeszcze lepsze do nauki targowania się.
Ceny w Indiach to osobna historia. Poza bardzo nielicznymi przypadkami, nie s± one ustalone, o wszystko trzeba się targować. Pocz±tkowa kwota podana przez sprzedawcę, rikszarza czy recepcjonistę w hotelu jest zazwyczaj około trzy razy wyższa niż ta, do której jest on skłonny zej¶ć, ale zdarzało się, że podawano nam i sze¶ciokrotnie wyższe ceny. Zdajemy sobie sprawę, że wci±ż płacimy za to samo więcej niż płac± Hindusi, ale dopóki różnica mie¶ci się w rozs±dnych granicach, uznajemy to za uczciwe. Nie da się zaprzeczyć, że mamy więcej i że nawet przy podwojonych cenach ci±gle jest dla nas tanio.
Problem zaczyna się, gdy próbuj± oszukiwać, daj±c ci mniej niż to, za co zapłaciłe¶, czyli na przykład, kiedy rikszarz wysadza cię w połowie drogi, twierdz±c, że to już tu. Tego typu przekręty s± przykre, ponieważ nie chodzi tu już o te dodatkowe dwa złote, ale o czas i problemy, które mog± przez nie powstawać. Smutne jest to, że cały czas należy zakładać, iż osoba, z któr± masz do czynienia, próbuje cię oszukać. Zawsze trzeba pytać dokładnie o wszystko po trzy razy, kazać się zawozić pod same drzwi, odkręcać kran w łazience, żeby sprawdzić, czy naprawdę poleci z niego woda. Hindusi potrafi± też i¶ć za tob± godzinami, opowiadaj±c historie o tym, jak to ich interesuje kontakt z inn± kultur±, jak bardzo gardz± tymi ludĽmi, którzy próbuj± jedynie sprzedać co¶ po wygórowanych cenach, po czym, gdy mówisz „do widzenia”, zaczynaj± krzyczeć, że jak ¶miałe¶ nie kupić niczego od nich, po tym jak spędzili z tob± tyle czasu. Inni darowuj± sobie wprowadzaj±ce bajki i jedynie po nieodł±cznym wstępie „Hello!! Hello!! Hello!! Sir/Madame!! Look, look!!!” wykrzykuj± nazwy swojego niejednokrotnie absurdalnego produktu. To, że wła¶nie łapię taksówkę na lotnisko i nie potrzebuję ogromnego balona za jedyne dziesięć rupii, ani też plastikowych zabawek ¶wiec±cych w ciemno¶ciach, nikogo nie odstrasza od kilkunastu uporczywych prób wci¶nięcia mi ich. I tak cały czas.
W Delhi, obok powszechnie stosowanych sztuczek, maj± jeszcze jedn± rozrywkę – zabawę w złe wydawanie reszty. Nie skłamię, je¶li powiem, że ani razu nie wydano nam jej poprawnie. Pierwsza próba wyci±gnięcia dodatkowych pieniędzy pojawia się zazwyczaj na rachunku. „Przez pomyłkę” kasjer zapisuje, że herbata kosztowała 30, a nie 20 rupii, opcjonalnie próbuje przekonać klienta, że to bł±d w menu i wła¶ciwa cena to 30. Druga opcja to to, że po prostu w wydawanej reszcie brakuje jakiej¶ kwoty. A po zwróceniu uwagi za każdym razem ta sama ¶piewka: niechc±cy, zdarza się, jeste¶my tylko ludĽmi (w znaczeniu: a wy jeste¶cie tylko głupimi turystami z kup± pieniędzy i nie powinni¶cie byli zauważyć różnicy).
Podróż po Indiach to wieczna walka…
Komentuj [0]


AGRA @ 2010-11-13 08:35

Agra, czyli Taj Mahal, jeden z siedmiu cudów ¶wiata na nieco kontrowersyjnej nowej li¶cie ogłoszonej w 2007 roku, wspaniałe mauzoleum wzniesione przez Szahdżahana dla ukochanej żony, Mumtaz Mahal, która zmarła w wieku trzydziestu sze¶ciu lat, wydaj±c na ¶wiat ich czternaste dziecko. Czy budowla zasługuje na miano jednego z siedmiu cudów ¶wiata – ciężko oceniać bez odwiedzenia wszystkich proponowanych do tego tytułu miejsc, niemniej z cał± pewno¶ci± możemy powiedzieć, że Taj Mahal zobaczyć warto. Jego piękno jest tym bardziej uderzaj±ce, że Taj Mahal kontrastuje z ogromnym wysypiskiem ¶mieci, którym (wył±czaj±c jedynie kilka luksusowych hoteli) jest reszta Agry.
Do Agry przyjechali¶my poci±giem. W indyjskich poci±gach istniej± cztery podstawowe klasy z miejscami sypialnymi: sleeper, AC3, AC2 oraz AC1. Wybierać między nimi można jedynie pod warunkiem, że bilet kupuje się ze sporym wyprzedzeniem. Poci±gi na popularniejszych trasach bywaj± zapełnione już dwa tygodnie przed dat± podróży. Pierwsze znikaj± miejscówki w najtańszym sleeperze, ostatnie schodz± bilety na AC1, którego cenę w porównaniu ze sleeperem trzeba pomnożyć przez około dziesięć.
Na nasz± pierwsz± podróż poci±giem (z Gorakhpur do Waranasi) wybrali¶my najtańsz± opcję. Nie było Ľle, ale to tylko dlatego, że do wagonu wsiedli¶my po ciemku, a rano wysiedli¶my od razu po przebudzeniu. Gdyby¶my mieli czas przyjrzeć się wnętrzu, odkryliby¶my to, co zobaczyli¶my dopiero następnym razem – kilogramy brudu. To, że mieli¶my resztki złudzeń, że wagony s± sprz±tane, wzięło się z opowie¶ci kilku osób, które zgodnie twierdziły, że poci±gi w Indiach s± całkiem przyzwoite. Owszem, s±, ale tylko w wersji AC. Sprawdzili¶my to przy okazji naszej drugiej podróży poci±giem – z Waranasi do Agry. W wyższych klasach jest czy¶ciej i ciszej (w sleeperze przez większo¶ć doby co dwie minuty przechodzi kto¶ wykrzykuj±c nazwę jedzenia lub napoju, które sprzedaje), ale przez to i nudniej. Kulturalne towarzystwo międzynarodowe jest na pewno lepsze, je¶li ma się zamiar spędzić w poci±gu kilka dni, ale je¶li w grę wchodzi jedna noc, polecamy raczej sleepera. Nie wolno tylko zapomnieć o ¶piworze.
Komentuj [0]


WARANASI @ 2010-11-03 21:37

Jest lepiej.
Waranasi to słynne miejsce pielgrzymek Hindusów, co przyci±ga turystów, a gdzie s± tury¶ci, standardy musz± być wyższe. ZnaleĽli¶my zupełnie przyzwoity hotelik – Ganapati Guesthouse – nad samym brzegiem Gangesu. Na tyle nam to miejsce odpowiadało, że z jednej zaplanowanej nocy zrobiły się trzy.
Główn± atrakcj± Waranasi jest oczywi¶cie ¶więta rzeka Ganges, nad któr± tłumnie ¶ci±gaj± Hindusi, żeby odbyć rytualn± k±piel. Nad Gangesem odbywaj± się także kremacje. Na niektórych gathach, czyli schodach prowadz±cych do rzeki, rozpalane s± ogniska. W nich, na oczach bliskich i turystów, palone s± ciała zmarłych. Jedno ognisko płonie około trzech godzin (albo tyle, na ile drewna udało się uzbierać mniej zamożnej rodzinie), po czym prochy wrzucane s± do Gangesu. Obecnie zamiast ognia można wybrać elektryczno¶ć. Taka nowoczesna kremacja trwa tylko godzinę i jest kilkakrotnie tańsza od tradycyjnej.
Nie wszyscy zmarli s± paleni. Istnieje kilka grup ludzi, którzy nie potrzebuj± oczyszczenia poprzez ogień. Wedle jednego z naszych nieproszonych przewodników (bo nawet w tej kwestii pojawiaj± się różne wersje), s± to między innymi: małe dzieci, kobiety w ci±ży, bramini oraz osoby uk±szone przez kobrę. Ciała takich ludzi, po obci±żeniu kamieniami, wrzucane s± bezpo¶rednio do rzeki. W wodzie, w której rozkładaj± się zmarli i do której spływaj± ¶cieki, Hindusi nie tylko k±pi± się, ale i pior± ubrania.
Z nieco mniej typowych miejsc, które warto odwiedzić w Waranasi, polecamy uniwersytet. Jest wprawdzie wci±ż gło¶niej niż na europejskich kampusach, ale w porównaniu z reszt± miasta to prawdziwa oaza spokoju. Nikt przynajmniej za tob± nie idzie, próbuj±c zawlec cię do swojego sklepu, na siłę wsadzić do rikszy albo łódki czy po prostu wyłudzić pieni±dze. Większo¶ć Hindusów uważa białych za gadaj±ce worki pieniędzy. Je¶li dasz napiwek, potrafi± z pretensj± zapytać „Jak to tylko tyle?”. Nie widz± nic złego w naci±ganiu i oszukiwaniu turystów, ale je¶li to biały zwróci im uwagę, że na przykład zapłacił za godzinn± wycieczkę łódk± (co więcej, zapłacił trzy razy tyle, ile jest warta), a wła¶ciciel próbuje wysadzić go już po dwudziestu minutach, pojawiaj± się oskarżenia w stylu „masz zł± karmę”, „nie masz boga w sercu” etc.
W Waranasi jest lepiej, ale wci±ż panuje chaos. My jak my, dajemy sobie z nim jako¶ radę. W naszych krajach też nie do końca wszystko jest na swoim miejscu. Poza tym do chaosu przyzwyczajali¶my się stopniowo: najpierw Rosja, potem Chiny i w końcu Nepal. Ale ci biedni Koreańczycy… Chodz± zawsze zbici w grupkach i się dziwi±. Przeniesieni prosto ze swojego czystego i poukładanego ¶wiata, do bólu uczciwi Koreańczycy w pojedynkę przegraliby zupełnie w kontakcie z Indiami. Czekaj±c na spóĽniaj±cy się poci±g w czym¶, co nazywało się biurem informacji dla obcokrajowców (Hindusi lubi± dumne nazwy), byli¶my ¶wiadkami, jak przez około czterdzie¶ci minut grupa Koreańczyków wysyłała coraz to nowe delegacje z pytaniami do informatora, bo nie rozumieli. Jak to niewiadomo, kiedy przyjedzie poci±g? Jak to nikt nie wie, dlaczego się spóĽnia? Jak to nikogo nie obchodzi, że my się spóĽnimy? Każda delegacja pytała, uprzejmie dziękowała za nieudzielenie informacji i odchodziła, nadal nie rozumiej±c. A my obok spokojnie odczekali¶my swoje trzy godziny, uznaj±c takie spóĽnienie za całkiem niewielkie jak na indyjskie standardy, po czym wsiedli¶my do poci±gu do kolejnego miasta – Agry.
Komentuj [0]


Utazás Szecsuan és Yunnan tartományokban @ 2010-11-01 19:52

A stoppolás jó ötlet volt, viszont nem a legegyszerűbb dolog eljutni egy tízmilliós város határáig, pláne amikor nem igazán tud az ember a helyi nyelven olvasni. Emiatt aztán csak a következő nagyobb városig (Xinjinig) jutunk, ahol egy helyi angoltanárnő segít nekünk szállást találni egy olyan helyen, ahol valóban csak helyiek szoktak aludni, de az ő segítségével végül beengednek. Miután elfoglaljuk a szobát megjelenik két rendőr akik megpróbálnak rábírni minket arra, hogy menjünk jobb szállodába, mert itt túl veszélyes, de végül – miután az is kiderül, hogy az egyiknek Varsóban van levelezőtársa – meggyőzzük őket, hogy tudunk vigyázni magunkra. Ez igaz is, és holnap már busszal indulunk Kangding – egy hegyi városka – felé, bár előtte még találkozunk Ma Bo-val akivel egy teaházban ismerkedünk meg. Ma Bo anyukája a teaház vezetője és egy 168 kis csomagból álló ajándékzacskóval lep meg minket ami nagyon kedves tőle, bár miután egy hónapja cipelem a csomagot, már nem mindig tűnik így. No, de Ma Bo ezen kívül még kötelességének érzi, hogy megmutassa a városka határában fekvő parkot ami tele van családokkal a nemzeti ünnep miatt és ami valóban nyugis és szép hely. Ráadásul még talicskás futóversenyt is látunk, Magdust meg is próbálom rábeszélni, hogy vegyen részt benne, de hajthatatlan. Végül még a buszt is elérjük és meg sem állunk Ya’anig, ami a Kangding felé vezető úton fekszik. Itt egyet alszunk, elázunk, majd másnap este Kangdingba érünk, az ötórás utat tizenegy alatt megtéve, mivel mint már említettem nemzeti ünnep van, tehát egész Kína útra kel. Ennek örülünk, annak viszont még inkább, hogy Kangdingban sikerül szállást találnunk egy amerikaiak által üzemeltetett (fordítás: tiszta) diákszállóban. Itt megismerkedünk Ameliával aki lengyel-francia leányzó és akivel másnap bejárjuk a szállásunk mellett lévő hegyet. Itt sikerül eltévednünk és csak jópár óra kószálás után lyukadunk ki ismert helyre, amit tibeti ételek megkóstolásával ünnepelünk meg (például jakot is eszünk, no nem egy egészet azért). Kangdingból másnap reggel hatkor megy a buszunk, aminek a legkevésbé sem örülünk, de ez a kínaiakat nem érdekli különösebben, és csak azért is hatkor indítják az egyetlen buszt Yunnan tartomány felé, közelebbről Xichiang városába. A buszon Magdusra rájön a kínaiszony, ami érthető is, mert amellett hogy utaztunk már tisztább busszal és több szappant használó utasok között, a helyiek percenként krákognak és köpködnek mindenfelé valamint dohányoznak a buszon. Ráadásul nem feltétlenül olyan szerpentineken ereszkedünk le a hegyekből amelyek kétsávosak és korláttal védettek. Azért a kilátás szép, de már várjuk a síkságot. Hosszú idő után le is érünk ide, alszunk egyet Xichiangban ahol szinte lehetetlen pénzfelvevő automatát találni, viszont látunk egy szép váracskát és sok kínai utcai árust kisebb sikátorokban, majd vonatra szállunk és elérkezünk kínai tartózkodásunk utolsó állomásához, Kunmingba. Itt jópár órába telik mire szállást találunk, de végül a reptértől nem túl messze kötünk ki, este még megnézzük a belvárost iszunk egy utolsó háromszázalékos kínai sört, majd másnap kora reggel gépre szállunk és Katmandu felé vesszük az irányt. Sok millió kínai szomorkodik távozásunk miatt.
Komentuj [0]


  e-blogi.pl  [Załóż blog!] rssSubskrybuj blogi
[Zamknij reklamy]